3. fejezet

Kai

Miután hazaértem, nem nagyon volt dolgom. Szerencsére hétfőnként nem volt táncórám, mert ha lett volna, kénytelen lettem volna mindig ellógni. Imádtam táncolni, tehetségem is volt hozzá bőven, de a hétfő az hétfő, nagy Úr. Tényleg gyűlöltem, aminek talán apámhoz volt köze. De mindegy, nem akartam erre gondolni. Anya még nem volt itthon, gondolom, még dolgozott, aminek örültem. Szerettem őt, sokat dolgozott értem, néha kicsit hálátlannak is éreztem magam azért, mert állandóan balhéba keveredtem a Huang gyerekkel, de ha egyszerűen ki nem állhatom?

Végül inkább elővettem a könyveimet - a történelem kivételével -, majd átolvastam a mai anyagot. Nem vagyok az a nagy tanulós, csak annyi tudással rendelkeztem, ami órákon rám ragadt, mert igyekeztem figyelni, pont azért, hogy itthon ne kelljen ezzel foglalkoznom. Azért próbáltam jó eredményeket elérni, hogy anya büszke legyen rám. Nem azért fizeti Szöul legnevesebb iskoláját, hogy szarjak a tanulásra. 

Ugyan voltak terveim a jövőre nézve, szerettem volna olyan munkát, ami sok pénzt hoz a házhoz, hogy anyának ne kelljen olyan sokat dolgoznia miattam. Néha aggódtam érte, de mikor láttam rajta, hogy mosolyog és jókedvű, inkább nem kérdeztem róla semmit. Addig nem is fogok, nem akarom azzal terhelni, hogy aggódom érte, tudtam, hogy nem szereti, ezt a tulajdonságát pedig tőle örököltem. És míg én megértem őt, ő engem ilyen téren nem. Nagyon bosszantó…

Mivel állandóan elkalandoztak a gondolataim, inkább hagytam a jegyzeteket a francba, majd magamhoz vettem a laptopomat, felnéztem a közösségi oldalakra, meghallgattam a mostanában kiadott zenéket, meg ilyenek. Beszélgettem egy kicsit Yeollal és Minhóval, meg pár csajjal, akik rám írtak, de nem nagyon volt hozzájuk kedvem. Valójában, nem volt bajom velük, csak egyszerűen nem érdekeltek, ennyi az egész.

Éppen az egyik oldalon nézelődtem, mikor a hirdetések között megakadt a szemem az egyiken. Egy meleg társkereső oldal. Milyen hülyeség ez már? Biztos, hogy a nagy része a pasiknak, aki felregisztrál arra az oldalra, perverz vénemberek, akik arra várnak, hogy egy fiatal kis srác a horgukra akadjon. Undorodtam még csak a gondolattól is, de… Talán én is elüthetném vele az időt, szórakozhatnék a pasikkal, jó időtöltésnek tűnt. 

Felbuzdulva hagytam hátra ott mindent, majd rákattintom az oldalra. Valahogy nem is tűnt olyan vészesnek. Biztosan jó móka lesz, főleg, ha találok valami idiótát. Felregisztráltam „SexyDancingMachine0114” névvel, képet természetesen nem tettem fel magamról, kamu nevet adtam meg, meg ilyenek. Azért hülye még nem vagyok. Nézegettem a férfiak vagy srácok képeit, és meglepődtem, hogy némelyik ember milyen idióta, még a címét és a telefonszámát is megadta.

Sokáig bámultam az embereket, mikor meghallottam anya kiabálását. Azonnal bezártam az oldalt, majd lerohantam hozzá. Fáradtnak tűnt, de mosolygott, szóval nem lehetett semmi baj. Hozott haza kínait, amit nagyon szerettem. Így, csendben, kettesben vacsoráztunk meg, mikor szinte a semmiből kérdezett meg.

- JongIn, válaszolj nekem őszintén… Nem lehetne egyetlen iskolai napodat úgy végigcsinálni, hogy ne köss ki az igazgatóiban? - Nem volt dühös a hangja, sem számon kérő, egyszerűen csak… Csipkelődő. 

- Mondtam már neked, hogy az a srác elviselhetetlen - fintorogtam már csak a gondolatra is. – Egyszerűen… 

- Igen, tudom, kiállhatatlan, utálod, és nem tudod elviselni - vágott szavamba anya. - Elhiszem, de akkor ne vegyél róla tudomást. Semmi értelme verekedni, legyen már ettől több eszed - mosolyodott el. 

- Aish, de… - kezdtem, de elhallgattam.

Hiszen pont most volt az a tervem, hogy kerülni fogom őt. Ugyan anyának nem akartam erről hazudni, és egy kicsit bántott, hogy még kapóra is jön ezek után a dolog, de… Semmi baj nem lehet belőle, így végül csak tettetetten, kissé durcásan felsóhajtottam, majd anyára néztem, aki várakozva pillantottam rám. Ki volt sminkelve, szép volt. Nem volt idős egyáltalán, csinos volt, nem is értettem, apám… Ah, mindegy.

- Rendben, megpróbálom visszafogni magam - biggyesztettem le az ajkaimat. 

- Már ez is több, mint a semmi - nevetett fel. - Most menj, zuhanyozz le, aztán alvás, holnap suliba kell menned. 

- Mi? Ennyi? Anya, én még… - Próbáltam utalni, hogy még nem fejeztem be a vacsorámat, de nem érdekelte, elhessegetett a konyhából. 

- Mosd meg a fogadat is! - kiabált utánam, mire csak felhúztam az orrom, amin ő jót nevetett.

Remek. Utálom, mikor gyerekként kezelt. Inkább nem is foglalkoztam ezzel tovább, úgy tettem, ahogy mondta, lezuhanyoztam, megmostam a fogam, majd lefeküdtem aludni. Holnap… Holnap minden más lesz, mert kerülni fogom a kínait. Igen, így lesz.

Tao

Kedd reggel ismét korán keltem, hogy elmenjek futni, amihez kivételesen semmi kedvem nem volt. Rossz érzésem volt, már előző este is, ami az éjszaka folyamán csak erősödött. A tegnapi napért, az a gyökér még tuti bosszút akar majd állni. Miközben futottam, próbáltam a hülye fejét kizárni a gondolataimból és megnyugtatni magam. Már csak az hiányzott, hogy kora reggel azon kezdjek aggódni, hogy mit tervel ellenem. 

Pár fokkal nyugodtabban ültem le reggelizni, amit kivételesen otthon fogyasztottam el a szüleim társaságában – ami lássuk be, nálunk csoda számba ment. A szüleim mindketten nagyon elfoglalt üzletemberek voltak. Anya egy híres rendezvényszervező cég tulajdonosa volt, míg apa egy nagy vállalkozás társtulajdonosa. Pont olyan emberek, akiknek a legkevésbé egy baj keverő gyerek hiányzott az életükből, vagyis pont olyan, mint én. Bár ez az állításom hamis, hisz nem én vagyok a bajkeverő, csupán az áldozat. Felsóhajtottam, aztán újabb falatot raktam a számba. Anya érdeklődve rám nézett, mire csak rámosolyogtam, az utolsó falat megrágás után megköszöntem a reggelit, és felmentem összeszedni a tankönyveim. 

Zenét hallgatva tettem meg az utat a suliba, miközben egyre csak a lehetséges szívatásokat futattam végig a fejemben. Annyira elbambultam, hogy észre se vettem a velem szembejövő alakot, így sikeresen neki mentem.
- Bocs – húztam ki az egyik fülhallgatóm és felnéztem a srácra... aki nem volt más, mint Kim Jongin. Szemeim elkerekedtek, és gyorsan kikerülve az épületbe siettem. Franc essen belém, amiért így elbambultam. Ám ami legjobban meglepett, hogy még csak rám se üvöltött. Tényleg nem kötött belém? Talán túl reggel volt még neki, bár ez eddig se jelentett neki nagy akadályt. Nem értem. Egy furcsa, görcsös érzés költözött a gyomromba.

Az első órámat végig bambultam, egyszerűen fel se fogtam, hogy miről hadovált nekünk a tanár. Szóval felírni már meg sem próbáltam, amit mondott. Így a szünetben az volt az első dolgom, hogy megkértem Kyungsoo-t, hogy magyarázza már el, miről is volt szó. Ő pedig készségesen beleegyezett és magyarázta a sejtosztódás fortélyait. Meglepődtem, hogy mennyire okos a srác – bár tény, hogy ő volt az osztály egyik legjobb tanulója, de ezzel soha nem élt vissza. Figyelmesen hallgattam a magyarázatát, néha hümmögve, meg bólogatva, hogy igenis felfogtam, azt, amit mondott.
- Köszönöm – dőltem hátra a székemen, és rámosolyogtam. Bólintott és elmosolyodott. Mindig csodálkoztam rajta, hiszen annak ellenére, hogy kettőnk közül ő volt az idősebb, mégis évekkel fiatalabbnak nézett ki nálam. Apró termetű, törékeny testalkatú, nagy szemű és szívecske szájú srác volt. Őszintén. Előbb néztem volna óvodásnak, mint végzős gimnazistának, de tényleg. Tök komolyan.

Ebédnél ma siettem, hogy elkerüljem Jongin-t, ám ez mégsem jött össze. Miután már megint ott ültek Kyungsoo asztala mellett, kezdtem ideges lenni. Nem volt kedvem újra az igazgatóiban kikötni, de hova ülhetnék? Egy üres hely volt, az is Kyungsoo mellet, így végül erőt véve magamon elindultam az asztalához. Amikor Jongin-ék asztalához értem, megszaporáztam a lépteim, és szinte vártam, hogy a colos haverja mikor tolja ki elém a széket, ám ez nem történt meg. Erre persze, már csak akkor ébredtem rá, amikor a Kyungsoo melletti széken helyet foglaltam, és az apró srác rám nem mosolygott, egy igazán ragyogó mosollyal.

Kai

Másnap reggel egy fokkal jobb kedvvel ébredtem, mint tegnap, de ez betudható volt annak, hogy nem hétfő volt. Ráadásul ma délután volt táncórám, amit nagyon szerettem. Két hét múlva verseny volt, amire sokat kellett készülni, így nem hagyhattam ki, bár nem is akartam. A tánc volt az egyetlen dolog, amikor igazán önmagam lehettem. Akkor nem figyeltem semmi másra, csak a testemre. Imádtam az érzést, mikor meghallottam a zenét, a testem pedig szinte érzi a ritmust. Aztán kikapcsolok, csak a zenét hallom, és szinte automatikusan mozognak a végtagjaim. Jól csinálom, tehetséges vagyok.

A csoporttársaim jó fejek, szeretek velük lógni, főleg TaeMin-hyunggal. Bármennyire is vagyok egoista, be kell látni, hogy hyung is nagyon jó táncos. Valamiért iránta mégsem éreztem ellenszenvet, talán azért, mert mindig olyan kedves velem. Mindig segítőkész, sokat mosolyog, és néha meghív vacsorázni is. Tényleg kedveltem őt. TaeMin-hyung valahogy… Más, mint mások.

Annyira elgondolkodtam ezen, hogy észre sem vettem, mikor valaki hátulról belém jött. Már szinte reflexből egy lekezelő pillantást vetettem a hátam mögé, ám mikor a kínai volt az, gyorsan eltüntettem ezt az arckifejezést. Csak néztem rá, teljesen semlegesen. A bosszú megkezdődött, egy szót sem szóltam hozzá, ő pedig már rohant is, miután elmormogott egy bocsánatkérést. Nem mentem utána, nem is kiabáltam, egyszerűen nem csináltam semmit. Biztos, hogy meglepődött, már a testtartásából is láttam.

Gyorsan elvigyorodtam, majd hátat fordítottam, és az osztályba mentem. Ott persze Yeol és Minho azonnal kérdezgetni kezdtek, hogy mi van velem, mert hallották a lányoktól, hogy nem kötöttem bele a Huang gyerekbe, mikor nekem jött. Egyszerűen csak megrántottam a vállam, jelezve nekik, hogy semmi különös. Láttam az arcukon, hogy nem hisznek nekem, de tényleg nem akartam őket beavatni, hiszen ez is a terv része volt.

Alig akart elérkezni az ebédszünet. Izgatott voltam mind a tánc, mind a bosszúm miatt. Azt akartam, hogy jól süljön el mind a kettő. Kényelmesen ettem az ebédemet, nevetve a barátaim hülyeségén, úgy viselkedve, mint mindig. El akartam terelni Yeol és Minho figyelmét a reggeli dologról, de idősebb barátom pillantásai jól mutatták nekem, hogy ő bizony átlátott rajtam. Mindegy, nem foglalkoztam vele nagyon, ha rákérdez, majd tagadok, ennyi.

Ekkor figyeltem fel a kínaira, aki ismét a mellettünk ülő osztálytársához igyekezett. Yeol már készült, hogy ezúttal kibuktassa, de az asztal alatt megrúgtam a bokáját, mire ő meglepetten kapta felém a fejét. 

- Mi van? - kérdezte teljesen letaglózva, közben a kínai elhaladt mellettünk. 

- Semmi - rántottam meg a vállam, majd ettem tovább. 

- Ki akartam buktatni, Kai - ráncolta össze a szemöldökét bosszúsan. - Nagyon furcsa vagy tegnap óta… - tette még hozzá. 

- Menjünk, lassan vége a szünetnek - álltam fel aztán, mit sem törődve szavaival, majd minden további nélkül elindultam.

Biztos voltam benne, hogy ez tényleg furcsa volt. De a bosszúért bármit… Úgyis belesétálsz a csapdámba, Huang Zi Tao.

Tao

Az egész napom, valahogy furcsán nyugalmasan telt el. Szinte egész nap színét sem láttam, Jonginnak, ha meg igen, vagy észre sem vett, vagy azonnal más felé vette az irányt. Nem törődtem vele, örültem, hogy végre békésen telt el egy napom a suliban. Az utolsó órám előtt már boldogan sétáltam át a kémia terembe, hogy ott a szokásos helyemre ülve gondolkodhassak.
- Nagyon jó kedved van ma – ült mellém Kyungsoo, könyveit az asztalra pakolva, és egyenesen a szemeimbe bámult.
- Megúsztam a napot Jongin bárminemű kitörése nélkül. Még szép, hogy jó kedvem van – mosolyodtam el féloldalasan, aztán az ablak felé néztem, hogy kibámuljak rajta. Megláttam az igazgatót, amint épp kiszállt a kocsijából és bevillant, amit előző nap mondott nekem. Hogy nyíltabban kellene viselkednem és barátokat szereznem. Kyungsoo felé fordultam, és őt kezdtem el nézni.
- Van valami az arcomon? – szólalt meg fel sem nézve a szokásos rongyos könyvéből, miután egy ideje csak őt bámultam.
- Nincs – mondtam.
- Akkor meg? – pillantott fel végül, és kérdő tekintetét az enyémbe fúrta.
- Nem érsz rá suli után? – kérdeztem. Pislogott rám egy párat, aztán oldalra döntötte a fejét. Igaz, hogy egész jóban voltunk, de sulin kívül soha nem találkozunk. Egy-két alkalmat leszámítva, de akkor is csak, amikor valamelyikünk beteg volt és segített a másiknak pótolni.
- Most randira hívsz? – vigyorodott el, mire bennem megállt az ütő – Hát jó. Délutánra úgy sincs semmi tervem – vont vállat.
- Akkor ezt megbeszéltük – mosolyogtam és egy nagyot sóhajtottam. 

Mielőtt elindultunk volna, még meg kellett várnom, hogy Kyungsoo visszavigyen pár könyvet a suli könyvtárába. Ameddig ő elment intézkedni, én leültem a suli udvaron elhelyezett padok egyikére. Vajon csak szórakozott a randival? Felsóhajtottam. Nem sokan tudták rólam, hogy nem közömbös számomra a saját nemem. Persze, ez sem teljesen igaz, hiszen a lányok is érdekeltek. Biszex voltam, de a legtöbben úgy is lebuziztak volna. Buzi. Egyszerűen gyűlöltem a szót, inkább mondják rám, hogy meleg vagyok, mintsem hogy lebuzizzanak.  Csupán a szüleim tudták, és a gyerekkori legjobb barátom. Persze, apám először kiakadt és azzal fenyegetett, hogy kitagad. De talán azért, mert általában lányokat vittem haza, végül elfogadta. Az órámra pillantottam. Kyungsoo már igazán jöhetett volna. Ismét felsóhajtottam, majd körülnéztem. Nem sokan voltak már az iskola területén, akik mégis, azok többnyire órán ültek. Jongint pillantottam meg, épp az iskola kapu felé sietve. Ami furcsa volt, hogy nem volt vele senki. Se a haverjai, se a szokásos csajok, akik rajta lógtak.
- Tao! – kiáltotta valaki, mire elkaptam a hülyegyerekről a tekintetem, és egyenesen a hang irányába tekintettem. Kyungsoo rohant felém, kezében pár vaskos kötettel. Aztán lihegve lefékezett előttem és elmosolyodott – Bocsánat, csak keresetem egy könyvet.
-Semmi baj – álltam fel. Ránéztem apró termetére, a hatalmas hátizsákjára, ami az enyémnél vagy kétszer nehezebbnek tűnt, végül a kezében szorongatott könyvekre esett a pillantásom – Vigyek valamit? Elég nehéznek tűnnek – böktem a cuccaira.
- Áh, ugyan – legyintett. Azért, csak megemeltem a táskát, úgy ahogy volt – a hátán.
- Jézus – nyögtem – Hogy nem szakadsz meg? – pislogtam rá – Mi lenne, ha előbb hazavinnénk a cuccaid? Aztán kitaláljuk, hogy hova menjünk.
- Nem kell – motyogta. Lefejtettem róla a táskát, aztán azzal a kezemben indultam meg. Hátra pillantottam, ám ő még mindig egy helyben szobrozott.
- Jössz, vagy mi lesz? – mosolyogtam – Egyedül nehezen találok el hozzátok.

-Igazán nem lett volna erre szükség – motyogta, ahogy átléptem a házuk küszöbét.
- Szerintem meg igen – tettem le a táskát az előszobában. Leültetett a nappaliban, megkérdezte kérek-e valamit, aztán miután nemet mondtam, gyorsan felvitte a táskáját. Jó öt perccel később hallottam meg újra a halk léptek zaját.
- Bocsánat, hogy már megint megvárakoztattalak – mondta. Felpillantottam rá, aztán ledöbbentem. Most, hogy nem a szokásos iskolai egyenruha volt rajta, egész másként festett. A máskor visszafogott, szerény fiú helyett most egy csábításra kész srác állt előttem – Mehetünk?
-Persze – pattantam fel kínomban. Kissé alulöltözöttnek éreztem magam a szokásos unalmas iskolai cuccban, de nem törődtem vele. Inkább élveztem, hogy végre kikapcsolódhatok és a legjobb, hogy Jongin jó messze volt tőlem.

Végül elég későn értem haza, mert előtte elkísértem Kyungsoo-t. Meglepődve észleltem, hogy szüleim ismét otthon vártak. Azt mondták péntek estére ne tervezzek semmit, mert vacsora vendégeink lesznek. Anya asszisztense, ha jól vettem ki, és a nő fia. Éljen~ Miután letudtam a tiszteletköröket a szüleimnél, felmentem a szobámba, hogy gyorsan átnézzem a másnapra szükséges anyagot, és hogy a házimat megcsináljam. Amikor kész lettem, bekaptam valami könnyed vacsorát és a zuhanyzás után odaültem a laptopomhoz. Egy ideig böngésztem a közösségi oldalakat, írtam a legjobb barátomnak, aztán úgy gondoltam, ideje kikapcsolni a gépet, amikor megakadt valamin a szemem. Azon a meleg társkereső oldalon, ahová körülbelül három hónapja – megjegyzem, unalomból, meg hátha összejön valami alapon – felregisztráltam. Vonakodva nyitottam meg a lapot, aztán nézelődni kezdtem. Persze, az egészet álnéven csináltam – mielőtt valami szemfüles ismerősöm (mondjuk a pöcsfej Jongin) kiszúrna, – képet sem adtam meg és a felhasználó nevem sem volt túl árulkodó „ABStyle0502”. Már épp bezártam volna a lapot, mondván, hogy ez tényleg egy időpocsékolás amikor szemet szúrt az egyik adatlap…

Kai

A nap további része eseménytelenül telt. Volt, mikor összefutottam a kínaival, de vagy ellenkező irányba fordultam, ha úgy volt, vagy szimplán tudomást sem vettem róla. Valahogy élvezet volt látni az arcán átfutó pillanatnyi megdöbbenést. Valahogy… Mégis furcsa volt. Nem szekálni őt minden egyes nap, talán kicsit hiányzott is, hogy idegesítsem. Rossz értelemben… Vagyis jó, de mégis rossz. Aish, mindegy!

Ezúttal egyedül indultam ki a suliból, mert Yeol és Minho még elmentek megnézni a lányok röplabda meccsét, ami engem egyáltalán nem vonzott. Mivel szinte mindenki ott volt, így maradtam teljesen egyedül, de most nem is zavart. Egy kicsit amúgy is gondolkodnom kellett. Láttam, hogy Huang egy padon ücsörgött, mintha várna valakire… De mégis kire? Na, nem mintha annyira érdekelt volna, mondjuk, mit csinál és kivel.

Végül csak hazaértem, gyorsan ledobtam magamról a ruháimat - megjegyzem, soha nem hordtam a suli egyenruháját, mert egyszerűen nem bírtam elviselni azt az ocsmány nadrágot. Ugyan sokan megszóltak miatta, de mivel én voltam Kim JongIn, egy idő után nem törődtek vele, meg amúgy is, fontosabb napokon én is magamra húztam az undorító nadrágot az inggel és a zakóval. Azért az megnyugtatott, hogy abban is ugyan olyan helyes voltam, mint mindig, csak éppen undorodtam a nadrágtól.

Átöltöztem kényelmesebb ruhákba, magamhoz vettem a táskám, amiben a táncos cuccaim voltak - váltóruha, cipő, tusfürdő, dezodor -, majd már indultam is. Igaz, még korán volt, de ha szerencsém volt, TaeMin-hyung már bent volt, az edzőnkről, YunHo-sunbaenimről nem is beszélve. Nem volt hosszú az út, de én zenét hallgattam, azt a számot, amire fel fogunk lépni. Szerettem, valahogy mindig lázba hozott.

Belépve a jól ismert épületbe, azonnal köszöntem a recepciós pasinak, aki elmosolyodott, majd ő is üdvözölt. Én komolyan nem vagyok ennek a híve, de rohadjak meg, ha ez a pasi nincs együtt YunHóval! Úgy tudnak egymásra nézni, hogy az… Az komolyan zavarba ejtő, pedig én aztán nem könnyen jövök zavarba. Arról ne is beszéljünk, hogy egyszer láttam, hogy sunbaenim viszi haza őt. Ha jól tudom, JaeJoong a neve. Miért is foglalkozok én ilyenekkel?

Fancsali pofával nyitottam be a táncterembe, és azonnal észrevettem a már bőszen a tükör előtt nyújtó TaeMin-hyungot. Azonnal elmosolyodtam, ahogy megláttam, valahogy a közelében nem lehetett nem unatkozni.

- Ó, szia, JongIn-ah - mosolygott rám kedvesen hyung, majd abbahagyta a nyújtást. - Korán érkeztél ma, minden rendben? 

- Persze, csak nem volt jobb dolgom - rántottam meg a vállam, majd lepakoltam a cuccaimat, de még nem mentem átöltözni, hiszen rengeteg idő volt még. 

- Talán a barátnőd nem ért rá? - kérdezte őszinte kíváncsisággal, mire kissé zavarba jöttem. - Ne haragudj, illetlen voltam… 

- Nem, semmi baj - ráztam meg a fejem, majd beharaptam az ajkaimat, úgy néztem a szemébe. - Nincsen barátnőm… 

- Valóban? - pislogott nagy szemekkel, majd végül felállt a földről, és felém közelített. - A lányok nem tudják, mit veszítenek…

Csak figyeltem TaeMint, amint szüntelenül mosolygott, és egyre csak közeledett felém. Oké, zavarban voltam. Nem, totálisan azt sem tudtam, hogy mit csináljak. Basszus, mi van velem? Csak ledermedve álltam ott hyung előtt, aki cuki szemekkel nézett fel rám, ugyanis jóval magasabb voltam tőle. Szinte belém szorult a levegő, pislogni sem mertem, annyira közel volt hozzám. Fogalmam sem volt, mit is kellene tennem, valahogy… TaeMin annyira… Szép. Mi a francért vert ilyen gyorsan a szívem? Miért gondolok ilyeneket róla? Oké, hogy tisztában voltam vele, hogy a lányok annyira nem vonzanak, de voltak barátnőim, nem is egy, szűz sem voltam, most mégis úgy éreztem magam, mint egy kis tini lány.

- Kedvellek, JongIn-ah - mosolyodott el édesen hyung, majd minden további nélkül lábujjhegyre állt, két tenyerét mellkasomra tapasztotta, hogy meg tudja magát tartani, majd egyszerűen… 

Egyszerűen adott egy puszit az ajkaimra. Én pedig totálisan le voltam forrázva. Ez nem lehet igaz… Mégis, miért érzem magam ilyen hülyén? TaeMin valóban nagyon szép, vonzó, de… De mikor megcsókolt, vagyis inkább megpuszilt, nem éreztem semmit. Nem indított el bennem semmit, én pedig nem vagyok az a fajta, aki kihasználná a másik érzelmeit. Végül kifújtam a tüdőmben rekedt levegőt, végre rendezve az érzéseimet. Kissé rámosolyogtam hyungra, aki kíváncsian fürkészte az arcomat. 

- Én is kedvellek, hyung, de maradjunk inkább csak barátok, rendben? - simogattam meg szőke haját, mire ő egy kicsit meglepődött, de végül elfogadva döntésemet, csak bólintott egy aprót. - Ne haragudj, hogy nem tudom viszonozni az érzéseidet…

Azzal adtam az arcára egy kisebb puszit, majd végül felkaptam a cuccaimat, és indultam az öltözőbe, hogy én is átöltözzek. De közben csakis egyetlen egy dologra tudtam gondolni. Most akkor a pasikhoz is vonzódom? Biszex lennék?

2. fejezet

Kai
Éppen az ebédszünetet élveztem két barátom, és sok-sok lány társaságában, mikor megláttam azt a kis parasztot felénk közelíteni. Persze, biztos ahhoz az alacsony sráchoz szeretne leülni a szomszéd asztalnál, láttam már őket párszor együtt lógni, de nem úgy tűnt, mintha legjobb barátok lennének. Ez a kis nyomorult még barátokat sem tudott szerezni, olyan szerencsétlen. Fejemmel intettem egyet a kínai felé, mire Minho azonnal kitolta elé a széket, ő meg olyan hasast vágott, hogy majdnem elröhögtem magam, de az rombolta volna a tökéletes imidzsemet, így csak gúnyosan elmosolyodtam, majd persze, hogy nem bírtam ki, hogy ne kössek belé.

Erre persze már a kis kung-fu panda is ugrott, gyorsan felpattant, majd galléromnál fogva kezdett el dühtől ittas szavakat fröcsögni nekem. A srácok azonnal felálltak, de intettem nekik, hiszen egyedül is el tudtam intézni, ha úgy adódott volna. Provokáltam, mert persze, mire ő már lendítette volna a kezét, hogy akkor elkezdi a bunyót, de egy tanár megállította benne. A kínai azonnal a tanár felé kapta a fejét, mire én taszítottam rajta egyet. 

- Ch, kis buzi… - köptem felé a szavakat, majd elindultam a nagyon is jól ismert folyosón, a még jobban ismert irodába.

Talán már azt is mondhattam volna, hogy az igazgatóval spanok voltunk, hiszen annyit jártam hozzá. Igaz, hogy egy idősödő vénember, de attól függetlenül veszi a poénokat. Tudom, hogy kedvel engem, mert minden alkalommal elmondja, hogy ő is ilyen helyes volt, mint én, fiatal korában. Egyszóval, bírtam az öreget, úgyhogy most sem lesz para a dolog. Csak bemegyünk, ő elmondja, hogy ejnye-bejnye, és hogy már megint mi, és hogy legyünk már barátok, és ha még egyszer előfordul… És így tovább. Ennyi idő elteltével igazán felfoghatná, hogy nem, NEM leszünk barátok soha a büdös életben. Bár, végül is, a remény hal meg utoljára…

- Itt várjatok, el ne merjetek mozdulni! - villantotta felénk csontos ujjait a nőci, majd eltűnt az igazgatói ajtó mögött.

Fintorogtam egyet, majd lazán levágtam magam az ajtó előtt heverő székre. Ez el fog tartani egy darabig, és mivel soha nem szerettem unatkozni, a kínait kezdtem el szuggerálni, mert tudtam, hogy azt utálja a legjobban.

Tao

Komolyan. Nem. Hiszem. El. Akárhányszor ez a barom a közelembe került eddig, mindig az igazgatóiban végeztem. Szinte már mindennapos vendégként tértünk vissza, csodáltam, hogy a diri még nem rúgott ki minket. Persze, maradjunk és várjunk. A barom persze egyből helyet foglalt az egyik széken, de én ebből inkább nem kértem, így a cipőm bámulásával foglaltam le magam. Kezdtem magam kényelmetlenül érezni, pont, mint akit... Bámulnak. Dühösen villogó szemekkel fordultam felé, hogy farkasszemet nézhessek vele.
- Kim, Huang, jöjjenek be – szólt ki a diri titkárnője, de mi meg sem mozdultunk, ehelyett egyre inkább villámló pillantásokkal bámultuk a másikat – Most szólok utoljára – csattant fel a nő, mire Jongin rápillantott, és elvigyorodott a fiatal nő láttán. Felállt a székből és direkt taszítva rajtam egyet, eltűnt az ajtó mögött a nőt követve, én csak szem forgatva léptem be utána, hogy az igazgató szobájába sétálva, leüljek a szokásos helyemre. 

Az öreg azzal kezdte, hogy nem képes megérteni, miért viselkedünk így egymással, és hogy mennyivel jobb lenne nekünk békességben együtt élni. Hogy nem hiszi el, hogy a hónapban ez már a negyedik eset, és hogy nekünk milyen hálásnak kellene lennünk, amiért még nem rúgott ki. Hurrá! Lehet, az lenne a legjobb megoldás, ha új suliba mennék. Persze, a szüleim nem támogatnák, hisz ez egy elég neves intézmény és erre felé kevés a hasonló jó iskola. Meg persze végzős diákokat – akiket kicsaptak – ki venne fel? Felsóhajtottam, és folytattam az ütemes bólogatást, miszerint felfogtam a mondandóját. Amint befejezte, elengedett minket, de amint felálltam volna, szólt, hogy még ne menjek. Amikor Jongin kilépett a szobából, elkezdett a beilleszkedésről magyarázni, hogy sokkal nyíltabban kellene viselkednem és talán megpróbálkoznom barátokra szert tenni. Mintha az olyan könnyű volna. Megköszöntem a tanácsait, majd mélyen meghajolva távoztam az irodából. A kis előszobában, az asztalnál a titkárnő fel sem figyelt rám, csak pötyögött tovább. Biccentettem neki, és léptem is a folyósóra vezető ajtóhoz. Kiléptem, majd becsuktam, ám szembe az ajtóval, a falnak támaszkodva, megláttam Jongint, elégedetten vigyorogva. Szem forgatva indultam el, hogy legalább egy szendvicset vegyek magamnak a büfében, ha már e miatt a hülye miatt nem volt ebédem.

Kai

A szokásos duma… Kissé már unalmas is volt, de hát, tudtam, hogy kirúgni úgysem fog, elvégre, ki olyan hülye, hogy két végzős diákot kirúgjon, csak mert nem bírják elviselni egymás képét? Senki, mert egyébként semmi gond nem volt velem, jól tanultam, helyes voltam, a középpontban voltam, egyedül az a kis görcs szúrta a szemem, de annyira, hogy nem tudtam nem belé kötni.

Mikor végre elmehettünk, a diri a kínait marasztalta, amin kissé meglepődtem. Ugyan ezt nem mutattam, minden további nélkül magukra hagytam őket, kifelé pedig egy szívdöglesztő mosolyt küldtem az amúgy csinos, fiatal titkárnőnek, aki elpirulva temetkezett bele a munkájába. Nos, igen, mindenkit le tudok venni a lábáról, ez a vonzerő~

Kiléptem a nagyon is jól ismert irodából, majd az ajtóval szemben megtámaszkodtam, így vártam a kínaira. Nem is kellett rá sokat várnom, pár perc után ő is kijött az ajtón, mire fölényesen rámosolyogtam, de ő tudomást sem vett rólam, úgy indult el valamerre. Én persze egyből mentem utána, miközben egy terv rajzolódott ki a fejemben. Egy végtelenül gonosz terv… Ördögien elmosolyodtam, majd végül cselekedtem.

- Hé, Tao! - kiáltottam utána, de a kis buzi rám sem hederített, így újra kiabáltam, mire megint semmi. 

Kezdett nagyon felbosszantani, így utána siettem, elkaptam a csuklóját, majd próbáltam nem erősen visszarántani, de így is sikerült, mert a lendülettől a mellkasomnak csapódott, így megéreztem illatát. Ami… Kifejezetten kellemes volt. És tetszett… JÉZUS KRISZTUS, hogy gondolhatok ilyet? Basszus, ő a kínai, semmi nem lehetett jó vagy kellemes, ami vele volt kapcsolatos! Elment az eszem, nem vagyok normális!

Egy pillanat alatt rendeztem arcvonásaimat, majd végül a szemébe néztem, amik összezavarodottan pislogtak az enyéimbe. Király, ezek után még jó pofizni sincs vele kedvem. Végül csak nyeltem egyet, majd elengedtem, aztán hátrébb léptem egyet. 

- Felejtsd el… - mondtam végül csak ennyit, majd minden további nélkül hátat fordítottam neki.

Oké, ez meglehetősen… Furcsa volt…

Tao

Elindultam, mit sem törődve a nagyképű majommal. Persze, azzal számolhattam volna, hogy ez neki nem fog tetszeni, és hogy utánam indul. Rám kiáltott, ám én mit sem törődve vele, mentem a termembe a pénztárcámért. Újra rám kiáltott, de továbbra sem foglalkoztam vele. Aztán hirtelen elkapta a csuklóm, megrántotta a karom, majd teljes erőből neki csapódtam a mellkasának. Egy pillanatra meglepetten pislogtam rá, de ez a hülye meg sem moccant. Bamba arckifejezéssel és nyitott szájjal bámult maga elé, aztán egyszer csak rendezte arcvonásait és egyenesen a szemeimbe bámult. Én újra csak bambán pislogtam rá, végül csak nyelt egyet, hátrébb lépett és annyit mondott, hogy felejtsem el. Hátat fordított és gyors léptekkel eltűnt. OKÉ. Ez fura volt. Nagyon.

Kissé sokkosan lépdeltem vissza a terembe, hogy összeszedjem a tárcám, aztán leballagjak a büfébe. Ez volt az első eset, hogy Jongin visszalépett bármi nemű provokációtól, amit felém intézhetett. Miután megvettem magamnak egy szendvicset, meg valami üdítőt, visszaindultam a terembe, hogy ott fogyasszam el őket. Nem éreztem magam túl éhesnek, amit persze gyomrom korgása meghazudtolt, így legyűrtem a szendvicset. A csöngetés közeledtével az osztály is lassan visszaszállingózott a terembe, hogy felkészülhessenek a következő órára. Kyungsoo ismét mellettem foglalt helyet. Egy ideig csendben méregetett, aztán elővett egy rongyosra gyűrt könyvet és olvasni kezdett. 

Nem értem. Egyszerűen nem. Akárhányszor lehunyom a szemeim, felrémlik előttem annak az önelégült seggfejnek az arca. A szemei, a szájának formája… várjunk csak. Mi van?! Mikre nem gondolok. Felsóhajtottam és a padon összekulcsolt karjaimba temettem az arcom. Az-az idióta az idegeimre ment. Egyszerűen ennyi. Semmi más.

Az utolsó órám tesi volt, amit hétfőnként kifejezetten utáltam, hiszen a seggfej osztályával volt együtt. Kedvtelenül vánszorogtam az öltözőbe, hogy ott gyorsan átöltözzek. Aztán amikor jött a tanár, mondta, hogy menjünk a nagyterembe, mert ma focizni fogunk a másik osztály ellen. Persze, még a maradék kedvemnek is lőttek. Nagyon reméltem, hogy Jongin úgy döntött, ma ellógja a tesit. 

Oké, ezzel a nappal nincs szerencsém. Nem lógta el, de elég bambán viselkedett. Most csak össze-vissza futkosott, mint aki nincs tisztában azzal, mit is kéne csinálnia. Én csak jót mosolyogtam rajta, hogy mekkora egy szerencsétlen. De azért az idegesített, hogy nem értettem mi ütött belé. Az óra végén – kivételesen anélkül, hogy egymásba kötöttünk volna – indultam el átöltözni, hogy siessek haza. 

Amikor kiléptem az öltöző ajtaján, mosolyogva indultam meg. Az este még edzésem is lesz, szóval boldogan siettem haza, azzal a tudattal, hogy ma már nem kell látnom Kim Jongin-t…

Kai

Ahogy egyre jobban távolodtam a kínaitól, úgy tisztult ki a fejem is. Minden bizonnyal csak túl sok volt belőle, ez lehetett a probléma, semmi más. Hétfő volt, én pedig nagyon… Naaaaaagyon utáltam a hétfőt, ezeken a napokon nem is nagyon szoktam csesztetni, biztos emiatt gondoltam már hülyeségeket. Még hogy kellemes illata volt? Inkább fetrengenék egy kupac gané között, még az is illatosabb lenne, mint ő. Jól van, JongIn, hülye vagy.

Következő órában a köcsög történelem tanárom kihívott felelni, Említettem már, hogy jó tanuló vagyok, az átlaghoz képest, de a történelem az egyetlen olyan tantárgy, amit ki nem állhatok. Vagy a történelem nem bírt engem, lényegtelen. Szóval, mégis kit érdekel, hogy mi történt több száz évvel ezelőtt? Főleg Európában… Jézusom, olyan marhaság az egész, hogy legszívesebben toporzékoltam volna, mint egy kisgyerek, mikor nem kapja mag az áhított édességet. Csak hát, nem voltam kisgyerek.

A nap további rész gyorsan eltelt, a naplóban pedig ott virított egy hatalmas nagy egyes, és gondolkodhattam azon, hogy javítsam majd ki. Talán megkérem BaekHyunt, hogy korrepetáljon, okos a srác, csak túl sokat járt a szája. És buzi, de ez már mellékes, őszintén leszarom, ha neki az kell, hogy valaki… Kínomban már megfejeltem utolsó előtti órán a padom, mire Yeol érdeklődve rám pillantott. Csak megráztam a fejem, jelezve, hogy lényegtelen.

Erősen gondolkodtam rajta, hogy ellógom a tesiórát, hiszen ilyenkor mindig összevonnak minket a kis buzi osztályával. Semmi bajom nem lett volna az A-sokkal, ha nem lenne ott a kínai. De ott van, így nem szerettem. Aztán hirtelen egy újabb gonosz terv villant az agyamba, és egy ördögi mosolyra húztam az ajkaimat.

- Tudod, hogy amikor így mosolyogsz, a frász kerülget? - nézett rám nagy szemekkel ChanYeol, majd látványosan megborzongott. 

- Ne aggódj, amíg nem konkrétan rád irányul, nem kell tőle félned - veregettem meg a hátát, mire ő felhúzta a szemöldökét. 

- Kitalálhatom? - kérdezte már egy hatalmas vigyorral az arcán. - Huang Zi Tao?

Felesleges lett volna rá válaszolnom, egyértelmű volt. Ezek után azonnal belekezdtem a tervem kiforralásába, amit senkivel nem osztottam meg bővebben. Még Minhóval sem, pedig ő volt a „jobb kezem”. Nem, ezúttal egyedül akartam csinálni, hiszen biztos voltam benne, hogy előbb vagy utóbb a kínai meglátogatja a barátaimat is. A terv egyszerű volt, hiszen elég gázul jöttem ki abból a szituációból, mikor kihagytam az alkalmat, hogy provokáljam. Ezt pedig nem hagyhattam, hiszen most biztos azt hiszi, hogy meghátráltam. Kim JongIn pedig nem hátrál meg soha, semmilyen körülmények között!

Pofon egyszerű volt úgy csinálnom, mint aki nincs jó passzban, még foci közben is csak bénáztam, ami biztos feltűnt a kínainak is, hiszen máskor mindig én vagyok a legjobb. De most nem… Azt akartam, hogy azt higgye, nincs minden rendben velem. Hogy bemesélje magának, miatta van ez így. Ha még a közelgő napokban látványosan kerülni is fogom, biztosan nem fogja sokáig bírni, hogy ne kérdezzen rá. És én akkor fogok rá lecsapni. Talán kegyetlen? Lehet, de jól fogok szórakozni az arcán, mikor rájön, hogy egyenesen belesétált a csapdámba.

Mikor vége lett az órának, gyorsan átöltöztem, majd minden szó nélkül rohantam ki a teremből. Kisiettem az iskolából, majd az egyik falhoz lapultam, úgy vártam, hogy mikor jön ki a kínai. Előkaptam a mobilom, a fülemhez emeltem, mintha valakivel beszéltem volna, így várakoztam. Mikor megpillantottam, hangosan nevetni kezdtem, mintha valami vicceset mondott volna a telefon túloldalán lévő személy. Fél szemmel láttam, hogy a kínai felém nézett, de én úgy tettem, mintha nem vettem volna észre.

- Figyelj, találkoznom kell ma veled - vettem komolyra a hangom. - El kell mondanom neked valamit, ami… Azt hiszem, le fog sokkolni, de valakinek muszáj beszélnem róla. - Egy kis szünetet tartottam, mintha csak megvártam volna, hogy válaszoljon partnerem. - Nem telefontéma, halálosan komoly! …Jó, akkor ott találkozunk… Mi? Igen, RÓLA van szó - hangsúlyoztam ki a szót, hogy a kínai is jól értse.

Ezután elköszöntem, majd eltettem a telefont. Biztos voltam benne, hogy kihallgatta a „beszélgetést”, de jelenleg csak vigyorogni tudtam, hogy milyen tökéletesen kiterveltem a dolgot.

Tao

Valahogy sejthettem volna, hogy túl szép volt ez a nap. Ugyanis a kis pöcs, az egyik falnak támaszkodva állt. Egy pillanatra megtorpantam, még nem vett észre. Aztán megindultam, mire nevetni kezdett. Én meg csak néztem, hogy ennek meg mi baja. Aztán feltűnt, hogy telefonál. Felé néztem, majd ügyet sem vetve tovább mentem, ám akkor beszélni kezdett. Vajon miről magyarázhat a barom? És kivel beszél? Meg mi az, hogy nem telefon téma, és hogy RÓLA van szó? Omo, csak nem… rólam? 

Már megint mesterkedik valamiben. De miben? Vagy csak el akar bizonytalanítani? Idegesen pillantottam le az előttem heverő füzetre. Tanulnom kellene, de egyszerűen képtelen vagyok koncentrálni. Aztán az órámra pillantottam, mire elkerekedtek a szemeim. El fogok késni az edzésről! A füzetem becsukva pattantam fel a székből, hogy az ágy mellől felkapva a táskám rohanjak. Felkaptam egy pulcsit a cuccom mellé, aztán rohantam le, hogy cipőt húzzak és elérjem a buszomat.

Lihegve trappoltam végig a folyóson, még az utolsó igazításokat végezve az öltözékemen, hogy aztán szó szerint berontsak az épp kezdődő wushu edzésre. Mélyen meghajolva, kértem elnézést az edzőmtől és álltam a helyemre, hogy kezdhessünk. Az óra elején kétszer buktam majdnem orra, egyszer majdnem neki mentem a bordásfalnak, és ráadásként még a bottal is fejbe vertem magam. Meg fogok őrülni… Vagy már meg is őrültem? Ahogy felpillantottam, az edzőm szúrós pillantásával találtam magam szemben, mire értetlenül néztem körbe. A másik öt srácnak már rég nunchaku volt a kezükben, miközben én még mindig a bottal ügyetlenkedtem. Hát, abban a pillanatban közel álltam hozzá, hogy képen töröljem magamat.

Hazafelé inkább sétáltam, mielőtt rossz buszra szállok fel és kikötök, mondjuk Busan-ban. Amikor fél kilenc után átléptem a kapunkat, a házban már égett a villany. Ami egyet jelentett azzal, hogy a szüleim már haza is értek. Vagy legalább is az egyikőjük. Nagyot sóhajtottam. Az igazgató nyilván hívta őket, amiért talán megint megkapom a magamét. Anya soha nem szerette, ha bajba keveredtem, kiskoromban sokszor megszidott érte, így igyekeztem a bajba keveredéseim számát a minimálisra visszaszorítani. Ez sikerült is. De csak addig, míg nem költöztünk el két és fél éve Kínából, Szöulba. Azóta szinte napi szinten megy. Néha csodálkozom is, hogy az apám mennyire higgadtan kezeli ezt. Mivel egy nagyobb vállalkozás főnöke volt, így ott épp elég stressz érte, nemhogy még az is, hogy egyetlen fia állandóan verekedésbe keveredik egy retardált, koreai idiótával. Sajnáltam a szüleimet, de talán még náluk is jobban sajnáltam a Kim szülőket, hogy egy ekkora idiótát sikerült összehozniuk. Vajon büszkék arra a baromra? Ha nem vesszük figyelembe, hogy egy beképzelt barom, aki állandóan balhézik, nem volt ő olyan hülye. Nagyon sokszor dicsérték a tanáraink, mint az egyik legeszesebb diákot az egész iskolában. Nyilván, igazuk is volt… Nyilván. 

Csöndben próbáltam átosonni a nappalin, hogy utána a szobámba zárkózzak, ám apám hangja megállított a mozdulat sor közben.
- Hová-hová fiam? – kérdezte, én meg gyorsan elmosolyodtam és úgy pillantottam rá.
- Csak. Felakartam vinni a cuccomat először – mondtam, miközben erőltetetten mosolyogtam rá.
- Véletlenül sem azért lopakodtál, mert ma megint bajba kerültél, igaz? – húzta fel egyik szemöldökét. Nyögtem egyet idegességemben, és megráztam a fejem. Tudtam, hogy az öreg fel fogja hívni őket – Akkor jó. Mindjárt kész a vacsora, siess.
Bólintottam, aztán felszáguldottam a lépcsőn. Bezártam magam mögött az ajtót és a fotelbe vágtam a kezemben szorongatott táskát, aztán elterültem az ágyamon.

- Tao? – hallottam meg anyám hangját, így jobbnak láttam, ha szépen felkelek és levánszorgok az ebédlőbe. Gyorsan felvettem valami kényelmesebbet a szűk farmer helyett, és a pandás mamuszomba bújva – amit egy gyerekkori barátomtól kaptam, – lesétáltam az emeletről.
- Szia, anya – köszöntem neki, majd mellésétálva egy puszit nyomtam az arcára. Jobb, ha már most elkezdem lágyítani, mielőtt nagyon kiakad. Mosolyogva megsimogatta az arcom, majd elküldött, hogy üljek az asztalhoz. Apám már ott ült, és a mai újságot olvasta, miközben fel-felhorkantott. A vacsora csendben telt, ők nem kérdeztek, én meg nem mondtam semmit. Aztán vacsora után épp indultam volna fel, mikor apám megszólított.
- Ma felhívott az igazgató – mondta nyugodt hangon. Felsóhajtottam.
- Sajnálom – nyögtem. – De az a barom állandóan provokál.
- Próbáld meg figyelmen kívül hagyni. Legyen több eszed – mondta. Mintha az olyan könnyű lenne, bólintottam, hogy megértettem, aztán várakozás teljesen felé fordultam. Bólintott, hogy mehetek. Elköszöntem tőlük, majd a zuhanyzást követően a szobámba zárkóztam, hogy még tanuljak egy kicsit. Holnap kedd. És iskola. És Kim Jongin megint ott lesz…

1. fejezet

Annyeong~ Üdv itt, rövidre fogom a beszédet, ígérem~ Szóval Kai-t Letty alakítja, míg én [Nanami] Tao-t~ Jó szórakozást mindenkinek ^^


 Kai

A telefonom ébresztett reggel. Legszívesebben kivágtam volna az ablakon, hogy elhallgasson, de mivel elég drága darab volt, és én szerettem is, inkább nem engedtem a csábításnak, csak kinyomtam. Akkor én most szépen vissza is alszok. Nem szándékoztam ma iskolába menni, a legkevésbé sem érdekelt, hogy végzős vagyok, és majd érettségiznem kellene. Abban a pillanatban az sem érdekelt, hogy én vagyok Kim JongIn, a suli legmenőbb sráca, aki ha nem tolja be a képét, a kis köcsög kínai fölényben fogja magát érezni. Oké, mégis érdekelt.

Nagyot nyögve másztam ki a meleg takaróm alól, majd kómás fejjel kivánszorogtam a fürdőbe. Elvégeztem reggeli ügyes-bajos dolgaimat, majd visszaindultam a szobámba, ám anyám hangja megállított.

- Yah, Kim JongIn! - kapta el a fülem, majd szépen meg is húzgálta, mire én csak fájdalmasan felvisítottam. - Nem megmondtam már neked legalább százszor, hogy nem akarlak egy szál alsónadrágban látni a házban? Nem, nem érdekel, hogy reggel van és senki más nincs itthon. Én itt vagyok és látom. Hányszor kell még figyelmeztetnem téged, he? 

- Jól van, anya, sajnálom, ígérem, nem lesz ilyen több, csak ereszd el a fülemet! - mentegetőztem szülőmnek, majd bevetettem a legcukibb pillantásomat, ami szerencsére mindig megenyhíti. 

- Szerencséd, hogy ilyen rendes vagyok - vigyorodott el. - Csináltam neked reggelit, ott van a konyhában, nekem viszont most rohannom kell. Legyél jó, és ne verekedj össze a kínai sráccal, inkább barátkozzatok össze. Kicsit unalmas állandóan emiatt bent ülnöm az igazgatóiban. Na, szia, kicsim~

Egy gyors puszit nyomott az arcomra, majd a kosztümös valója úgy suhant el, mintha ott sem lett volna. Persze, még hogy barátok azzal a gyökérrel? Soha nem tudnék a barátja lenni… Voltaképpen, amióta csak megláttam, azóta olyan szinten idegesít, hogy legszívesebben szétverném azt a kínai fejét. Nem érdekel, hogy idősebb tőlem és tisztelettel kellene vele bánnom. Undorodom már csak a gondolattól is, hogy én meg ő… Mint barát. Kis féreg, aki azt hiszi, hogy mindenben jobb nálam. Amióta csak idejött, próbál kitaszítani a biztos pozíciómból a suliban, de nem fog neki összejönni.

Aztán mikor leesett, hogy azon a nyomorulton jár az eszem, inkább száműztem a csúnya gondolatokat, majd visszamentem a szobámba és felöltöztem. Nem vittem túlzásba nagyon, egy fekete csőgatya, felé egy fehér póló és egy bőrdzseki. Utáltam a hétfőket, ilyenkor semmi kedvem nem volt a tükör előtt tollászkodni, pedig imádtam magammal flörtölni. Így azért most sem bírtam megállni, hogy egy szívdöglesztő mosolyt ne villantsak, aztán belőttem a hajam, majd indultam is a suliba.

Lassan, ráérősen lépkedtem, útközben már egy pár haver azonnal mellém szegődött, velük indultam tovább. Imádtam a középpontban lenni, élveztem, hogy minden figyelem rám irányult, hogy mindenki csak velem törődött. Szerettem fényezni az egóm, a lányok imádtak, más pedig nem kellett. Egészen jókedvűen értem be a suliba, ám ez a hatalmas vigyor csak addig tartott, míg meg nem láttam őt. Az ősellenségemet, akit annyira gyűlöltem, mint senki mást a világon. Huang Zi Tao-t…

 Tao

Épphogy felnyitottam a szemeim, mikor az éjjeliszekrényemen valahol megszólalt a telefon. Egy fél pillanatra még lehunytam szemeim, erő gyűjtésként, hogy utána egy lendülettel felüljek az ágyamban. Kócos hajamba túrva néztem szét, majd az ágy szélére kúsztam, hogy hozzákezdjek a reggeli készülődéshez. Gyorsan magamra kaptam az előző este kikészített atlétát és nadrágot, valamint az éjjeliszekrényről a telefonomat is magamhoz vettem, és halkan lesurrantam a földszintre, hogy a cipőmbe belebújva kisurranjak az utcára. 

Mikor hazaértem a reggeli futásból, már a kulcsra zárt bejárati ajtó fogadott. Ami csak annyit jelentett, hogy a szüleim elmentek. A kulcsom félre dobva és a cipőmet lerúgva indultam meg a fürdő felé, hogy lezuhanyozhassak. Ahogy átléptem volna a nappali küszöbét, megtorpantam, hogy a falon lógó naptárra vethessem tekintetem. Hétfő.
-Oh, hogy az a… - motyogtam idegesen. A hétfő számomra csak egyet jelentett, mégpedig azt hogy újra látnom kell Őt. Kim Jongin-t. A legnagyobb barmot, akit valaha a hátán hordott a föld. Nem elég, hogy egy beképzelt, arrogáns kis... pöcs. Meg persze, hogy el van telve magával, hogy ő milyen tökéletes. Nem, ez mind nem elég. Ez a kis nyomorék – aki ráadásul jóval fiatalabb nálam –, már a legelső napomon kiszúrt magának, és azóta is állandóan csesztetet... Ő, meg a hülye haverjai.

A zuhany határozottan jót tett, addig is elfelejtettem azt az idiótát – akit sajnos így is előbb vagy utóbb de látni fogok ma. Bár ki tudja? Talán őfelségének nem lesz kedve megjelenni az iskolában. Ez nekem jó hír, mert legalább aznapra megúsznám a hülye fejének látványát, illetve a bunyót, amit nagyjából napi szinten kiprovokált az a barom. Egy pillanatra lefagytam, ahogy a tükör előtt az ingemet gomboltam. Miért is kellene nekem már korán reggel Rá gondolnom? Frusztráltan sóhajtottam fel, majd az utolsó gombot is a helyére bújtatva felkaptam a táskámat és elindultam a konyhába a reggelimért. 

A hűtőben már oda volt készítve a szendvics, amit még anya készített, rajta egy cetli. Az ételt a táskámba csúsztatva kezdtem elolvasni a kis fecnire firkantott pár sort.
Tao, apáddal csak későn érünk haza. Kérlek, próbálj ma nem bajba keveredni, ebéd a felső polcon – Anya.
Elmosolyodtam, majd a pultra helyeztem a cetlit és egy almát felkapva indultam meg, hogy felvegyem a lábbelim és elinduljak az iskolába.
Próbáltam a reggeli békességet élvezni, és nem törődni azzal, hogy mi várhat rám a nap folyamán. Mire beértem a suliba, már szinte önfeledten vigyorogtam, és el is felejtettem az indulásomkor érzett frusztráltságot.
Határozottan szép napunk van – gondoltam, és mosolyogtam rá az egyik osztálytársamra, majd a szekrényemhez léptem, hogy a felesleges holmiktól megszabaduljak. A boldog vigyor már szinte fájt, ám ahogy felpillantottam, egy nem kívánatos személyt láttam meg. És a boldog vigyor már el is tűnt, amint megpillantottam Kim Jongin lányok által oly imádott arcát...

Kai

Pár pillanatig figyeltem őt, a túlontúl ismerős vonásokat az arcán, mire egy grimasz jelent meg az ajkaimon. Egyszerűen nem tudtam elviselni és kész. Hányingerem volt tőle, azt akartam, hogy tűnjön el a közelemből, és soha többé ne lássam. Ennek ellenére mégis szerettem őt szekálni. Mindig kiprovokáltam nála egy-egy verekedést, ami néha elég nehéz volt. Türelmes volt a kínai srác, de az biztos, hogy verekedni jól tudott… Csak én jobban.

Végül csak két legjobb haveromra pillantottam, ChanYeolra és Minhóra, akik bólintottak, megértve néma kérésemet. Ezúttal egyedül indultam meg ZiTao felé, gondoltam, bájcsevegek vele egy keveset. Hétfő volt. Utáltam a hétfőt, most pedig hétfő reggel volt, ami egyet jelentett azzal, hogy jobb kedvre kellett magam deríteni, ezt pedig csak úgy tudtam elérni, ha láttam az ideges arcát, miután megaláztam.

- Szép jó reggelt, kedves barátom - vigyorodtam el, majd átkaroltam a még tőlem is magasabb srác nyakát, direkt úgy húzva magamhoz, hogy a hüvelykujjamat a lapockái közé nyomtam. - Hogy vagyunk ezen a szép, hétfői reggelen? Megmondom őszintén, már hiányoznak a baráti összeütközéseink, mit szólnál hozzá, ha ma ebédnél csatlakoznál a barátaiddal hozzánk? - mosolyodtam rá negédesen, az arcába bámulva, mert tudtam, hogy ez idegesíti fel a legjobban, hiszen mindig elpirult, nyilván a méregtől. - Óh, várjunk csak! - folytattam tovább, ujjaimat az ajkaim elé téve egy pillanatra, majd felvettem egy tök ártatlan fejet, úgy bámultam vissza a szemeibe. - Hiszen neked nincsenek is barátaid, hiszen csak egy betolakodó kis senki vagy!

A végén eltaszítottam magamtól, mire ő kissé a szekrénynek csapódott. Vetettem rá egy utolsó, fölényes pillantást, majd, mint aki jól végezte dolgát, megigazítottam a bőrdzsekim gallérját, majd elindultam az osztályom felé. Nem tudtam nem elmosolyodni, ahogy a tömeg szétnyílt előttem, utat engedve tökéletességemnek. Ahh, képtelenség nem imádni engem~

Tao

Az a szemétláda! Nem elég, hogy már korán reggel idejön, még bele is mászik a képembe. Kim Kibaszott Jongin, fordulj fel! Dühödten csaptam be a szekrényem ajtaját, majd azzal a lendülettel indultam meg az első órám helyszíne felé. Az ajtót majd’ kitéptem a helyéből, és vágtattam be a terembe, mire az osztálytársaim csak furcsa pillantásokat vetettek felém. Leültem a helyemre, és az asztalon heverő táskámat kezdtem el bámulni.
-Hé, Tao. Minden oké? – kérdezte egy hang mellőlem. Gyilkos tekintettel fordultam az ártatlan srác felé, aki hatalmas szemeivel bámult vissza rám.
-Persze – fintorodtam el. – Csak az a baromarcú Kim, már megint megtalált.
-Oh – motyogta elgondolkozva Kyungsoo, aztán előre fordult a padjában. Úgy tűnt, valamin nagyon törte a fejét, de jelenleg nem tudott érdekelni. Sokkal inkább azon kattogtam, hogy hogyan tudnám végre elérni, hogy Jongin leessen a magas lóról. 

A nap lassan telt, én meg semmilyen használható ötletet nem eszeltem ki. Amitől persze csak dühösebb lettem. Így idegesen löktem be a szekrényem ajtaját, mielőtt elindultam volna az ebédlőbe. Miután elvettem az ebédem, elindultam, hogy találjak egy ülő helyet. Kiszúrtam az egyik asztalnál ülő Kyungsoo-t, ezért elindultam felé. Ahogy felé haladtam, észrevettem Jongin-t meg a két „kis” haverját, illetve egy rakás lányt az egyik asztalnál. Ez még nem is lett volna gond, hogy ha az asztal nem épp Kyungsoo asztala mellett volna, és mivel esélyem se volt kikerülni őket, sóhajtva indultam el újra. Épphogy az asztaluk mellé értem, mikor az egyik srác hirtelen hátratolta a székét, amiben persze megbotlottam így sikeresen orra buktam. 

Ott feküdtem az étkezőben, miközben valószínűleg mindenki engem bámult. Úgy éreztem a maradék önbecsülésemnek is annyi, miközben feltápászkodtam a földről. Az asztalnál ülőkre pillantottam, és észrevettem a baromarcú elégedett vigyorát. Szóval az ő műve. Hát persze. Ki másé lett volna? Majd pont véletlen volt, nem?
- Mi lenne, ha odafigyelnél, hogy hova lépsz, Pandamaci? – kérdezte gúnyosan. A fejem vöröslött a dühtől, és mit sem törődve az engem továbbra is bámuló tömeggel, odaléptem ahhoz a baromhoz, megragadtam a gallérját és felrántottam, mire a kis pajtásai is egyből felálltak. Kim csak intett nekik, hogy nyugalom. Egyedül is elintéz, mire csak felhorkantottam.
- Nagyra vagy magaddal, nem igaz, Jongin? – kérdeztem.
- Csak nem verekedni akarsz, Pandamaci? – mosolyodott el fölényesen. Már épp emeltem az öklömet, hogy behúzzak a nagyszájúnak, mire az egyik tanárunk felbukkant.
- Huang, Kim! Az igazgatóiba. Most! – rikácsolta a nő, aztán intett, hogy kövessük.