1. fejezet

Annyeong~ Üdv itt, rövidre fogom a beszédet, ígérem~ Szóval Kai-t Letty alakítja, míg én [Nanami] Tao-t~ Jó szórakozást mindenkinek ^^


 Kai

A telefonom ébresztett reggel. Legszívesebben kivágtam volna az ablakon, hogy elhallgasson, de mivel elég drága darab volt, és én szerettem is, inkább nem engedtem a csábításnak, csak kinyomtam. Akkor én most szépen vissza is alszok. Nem szándékoztam ma iskolába menni, a legkevésbé sem érdekelt, hogy végzős vagyok, és majd érettségiznem kellene. Abban a pillanatban az sem érdekelt, hogy én vagyok Kim JongIn, a suli legmenőbb sráca, aki ha nem tolja be a képét, a kis köcsög kínai fölényben fogja magát érezni. Oké, mégis érdekelt.

Nagyot nyögve másztam ki a meleg takaróm alól, majd kómás fejjel kivánszorogtam a fürdőbe. Elvégeztem reggeli ügyes-bajos dolgaimat, majd visszaindultam a szobámba, ám anyám hangja megállított.

- Yah, Kim JongIn! - kapta el a fülem, majd szépen meg is húzgálta, mire én csak fájdalmasan felvisítottam. - Nem megmondtam már neked legalább százszor, hogy nem akarlak egy szál alsónadrágban látni a házban? Nem, nem érdekel, hogy reggel van és senki más nincs itthon. Én itt vagyok és látom. Hányszor kell még figyelmeztetnem téged, he? 

- Jól van, anya, sajnálom, ígérem, nem lesz ilyen több, csak ereszd el a fülemet! - mentegetőztem szülőmnek, majd bevetettem a legcukibb pillantásomat, ami szerencsére mindig megenyhíti. 

- Szerencséd, hogy ilyen rendes vagyok - vigyorodott el. - Csináltam neked reggelit, ott van a konyhában, nekem viszont most rohannom kell. Legyél jó, és ne verekedj össze a kínai sráccal, inkább barátkozzatok össze. Kicsit unalmas állandóan emiatt bent ülnöm az igazgatóiban. Na, szia, kicsim~

Egy gyors puszit nyomott az arcomra, majd a kosztümös valója úgy suhant el, mintha ott sem lett volna. Persze, még hogy barátok azzal a gyökérrel? Soha nem tudnék a barátja lenni… Voltaképpen, amióta csak megláttam, azóta olyan szinten idegesít, hogy legszívesebben szétverném azt a kínai fejét. Nem érdekel, hogy idősebb tőlem és tisztelettel kellene vele bánnom. Undorodom már csak a gondolattól is, hogy én meg ő… Mint barát. Kis féreg, aki azt hiszi, hogy mindenben jobb nálam. Amióta csak idejött, próbál kitaszítani a biztos pozíciómból a suliban, de nem fog neki összejönni.

Aztán mikor leesett, hogy azon a nyomorulton jár az eszem, inkább száműztem a csúnya gondolatokat, majd visszamentem a szobámba és felöltöztem. Nem vittem túlzásba nagyon, egy fekete csőgatya, felé egy fehér póló és egy bőrdzseki. Utáltam a hétfőket, ilyenkor semmi kedvem nem volt a tükör előtt tollászkodni, pedig imádtam magammal flörtölni. Így azért most sem bírtam megállni, hogy egy szívdöglesztő mosolyt ne villantsak, aztán belőttem a hajam, majd indultam is a suliba.

Lassan, ráérősen lépkedtem, útközben már egy pár haver azonnal mellém szegődött, velük indultam tovább. Imádtam a középpontban lenni, élveztem, hogy minden figyelem rám irányult, hogy mindenki csak velem törődött. Szerettem fényezni az egóm, a lányok imádtak, más pedig nem kellett. Egészen jókedvűen értem be a suliba, ám ez a hatalmas vigyor csak addig tartott, míg meg nem láttam őt. Az ősellenségemet, akit annyira gyűlöltem, mint senki mást a világon. Huang Zi Tao-t…

 Tao

Épphogy felnyitottam a szemeim, mikor az éjjeliszekrényemen valahol megszólalt a telefon. Egy fél pillanatra még lehunytam szemeim, erő gyűjtésként, hogy utána egy lendülettel felüljek az ágyamban. Kócos hajamba túrva néztem szét, majd az ágy szélére kúsztam, hogy hozzákezdjek a reggeli készülődéshez. Gyorsan magamra kaptam az előző este kikészített atlétát és nadrágot, valamint az éjjeliszekrényről a telefonomat is magamhoz vettem, és halkan lesurrantam a földszintre, hogy a cipőmbe belebújva kisurranjak az utcára. 

Mikor hazaértem a reggeli futásból, már a kulcsra zárt bejárati ajtó fogadott. Ami csak annyit jelentett, hogy a szüleim elmentek. A kulcsom félre dobva és a cipőmet lerúgva indultam meg a fürdő felé, hogy lezuhanyozhassak. Ahogy átléptem volna a nappali küszöbét, megtorpantam, hogy a falon lógó naptárra vethessem tekintetem. Hétfő.
-Oh, hogy az a… - motyogtam idegesen. A hétfő számomra csak egyet jelentett, mégpedig azt hogy újra látnom kell Őt. Kim Jongin-t. A legnagyobb barmot, akit valaha a hátán hordott a föld. Nem elég, hogy egy beképzelt, arrogáns kis... pöcs. Meg persze, hogy el van telve magával, hogy ő milyen tökéletes. Nem, ez mind nem elég. Ez a kis nyomorék – aki ráadásul jóval fiatalabb nálam –, már a legelső napomon kiszúrt magának, és azóta is állandóan csesztetet... Ő, meg a hülye haverjai.

A zuhany határozottan jót tett, addig is elfelejtettem azt az idiótát – akit sajnos így is előbb vagy utóbb de látni fogok ma. Bár ki tudja? Talán őfelségének nem lesz kedve megjelenni az iskolában. Ez nekem jó hír, mert legalább aznapra megúsznám a hülye fejének látványát, illetve a bunyót, amit nagyjából napi szinten kiprovokált az a barom. Egy pillanatra lefagytam, ahogy a tükör előtt az ingemet gomboltam. Miért is kellene nekem már korán reggel Rá gondolnom? Frusztráltan sóhajtottam fel, majd az utolsó gombot is a helyére bújtatva felkaptam a táskámat és elindultam a konyhába a reggelimért. 

A hűtőben már oda volt készítve a szendvics, amit még anya készített, rajta egy cetli. Az ételt a táskámba csúsztatva kezdtem elolvasni a kis fecnire firkantott pár sort.
Tao, apáddal csak későn érünk haza. Kérlek, próbálj ma nem bajba keveredni, ebéd a felső polcon – Anya.
Elmosolyodtam, majd a pultra helyeztem a cetlit és egy almát felkapva indultam meg, hogy felvegyem a lábbelim és elinduljak az iskolába.
Próbáltam a reggeli békességet élvezni, és nem törődni azzal, hogy mi várhat rám a nap folyamán. Mire beértem a suliba, már szinte önfeledten vigyorogtam, és el is felejtettem az indulásomkor érzett frusztráltságot.
Határozottan szép napunk van – gondoltam, és mosolyogtam rá az egyik osztálytársamra, majd a szekrényemhez léptem, hogy a felesleges holmiktól megszabaduljak. A boldog vigyor már szinte fájt, ám ahogy felpillantottam, egy nem kívánatos személyt láttam meg. És a boldog vigyor már el is tűnt, amint megpillantottam Kim Jongin lányok által oly imádott arcát...

Kai

Pár pillanatig figyeltem őt, a túlontúl ismerős vonásokat az arcán, mire egy grimasz jelent meg az ajkaimon. Egyszerűen nem tudtam elviselni és kész. Hányingerem volt tőle, azt akartam, hogy tűnjön el a közelemből, és soha többé ne lássam. Ennek ellenére mégis szerettem őt szekálni. Mindig kiprovokáltam nála egy-egy verekedést, ami néha elég nehéz volt. Türelmes volt a kínai srác, de az biztos, hogy verekedni jól tudott… Csak én jobban.

Végül csak két legjobb haveromra pillantottam, ChanYeolra és Minhóra, akik bólintottak, megértve néma kérésemet. Ezúttal egyedül indultam meg ZiTao felé, gondoltam, bájcsevegek vele egy keveset. Hétfő volt. Utáltam a hétfőt, most pedig hétfő reggel volt, ami egyet jelentett azzal, hogy jobb kedvre kellett magam deríteni, ezt pedig csak úgy tudtam elérni, ha láttam az ideges arcát, miután megaláztam.

- Szép jó reggelt, kedves barátom - vigyorodtam el, majd átkaroltam a még tőlem is magasabb srác nyakát, direkt úgy húzva magamhoz, hogy a hüvelykujjamat a lapockái közé nyomtam. - Hogy vagyunk ezen a szép, hétfői reggelen? Megmondom őszintén, már hiányoznak a baráti összeütközéseink, mit szólnál hozzá, ha ma ebédnél csatlakoznál a barátaiddal hozzánk? - mosolyodtam rá negédesen, az arcába bámulva, mert tudtam, hogy ez idegesíti fel a legjobban, hiszen mindig elpirult, nyilván a méregtől. - Óh, várjunk csak! - folytattam tovább, ujjaimat az ajkaim elé téve egy pillanatra, majd felvettem egy tök ártatlan fejet, úgy bámultam vissza a szemeibe. - Hiszen neked nincsenek is barátaid, hiszen csak egy betolakodó kis senki vagy!

A végén eltaszítottam magamtól, mire ő kissé a szekrénynek csapódott. Vetettem rá egy utolsó, fölényes pillantást, majd, mint aki jól végezte dolgát, megigazítottam a bőrdzsekim gallérját, majd elindultam az osztályom felé. Nem tudtam nem elmosolyodni, ahogy a tömeg szétnyílt előttem, utat engedve tökéletességemnek. Ahh, képtelenség nem imádni engem~

Tao

Az a szemétláda! Nem elég, hogy már korán reggel idejön, még bele is mászik a képembe. Kim Kibaszott Jongin, fordulj fel! Dühödten csaptam be a szekrényem ajtaját, majd azzal a lendülettel indultam meg az első órám helyszíne felé. Az ajtót majd’ kitéptem a helyéből, és vágtattam be a terembe, mire az osztálytársaim csak furcsa pillantásokat vetettek felém. Leültem a helyemre, és az asztalon heverő táskámat kezdtem el bámulni.
-Hé, Tao. Minden oké? – kérdezte egy hang mellőlem. Gyilkos tekintettel fordultam az ártatlan srác felé, aki hatalmas szemeivel bámult vissza rám.
-Persze – fintorodtam el. – Csak az a baromarcú Kim, már megint megtalált.
-Oh – motyogta elgondolkozva Kyungsoo, aztán előre fordult a padjában. Úgy tűnt, valamin nagyon törte a fejét, de jelenleg nem tudott érdekelni. Sokkal inkább azon kattogtam, hogy hogyan tudnám végre elérni, hogy Jongin leessen a magas lóról. 

A nap lassan telt, én meg semmilyen használható ötletet nem eszeltem ki. Amitől persze csak dühösebb lettem. Így idegesen löktem be a szekrényem ajtaját, mielőtt elindultam volna az ebédlőbe. Miután elvettem az ebédem, elindultam, hogy találjak egy ülő helyet. Kiszúrtam az egyik asztalnál ülő Kyungsoo-t, ezért elindultam felé. Ahogy felé haladtam, észrevettem Jongin-t meg a két „kis” haverját, illetve egy rakás lányt az egyik asztalnál. Ez még nem is lett volna gond, hogy ha az asztal nem épp Kyungsoo asztala mellett volna, és mivel esélyem se volt kikerülni őket, sóhajtva indultam el újra. Épphogy az asztaluk mellé értem, mikor az egyik srác hirtelen hátratolta a székét, amiben persze megbotlottam így sikeresen orra buktam. 

Ott feküdtem az étkezőben, miközben valószínűleg mindenki engem bámult. Úgy éreztem a maradék önbecsülésemnek is annyi, miközben feltápászkodtam a földről. Az asztalnál ülőkre pillantottam, és észrevettem a baromarcú elégedett vigyorát. Szóval az ő műve. Hát persze. Ki másé lett volna? Majd pont véletlen volt, nem?
- Mi lenne, ha odafigyelnél, hogy hova lépsz, Pandamaci? – kérdezte gúnyosan. A fejem vöröslött a dühtől, és mit sem törődve az engem továbbra is bámuló tömeggel, odaléptem ahhoz a baromhoz, megragadtam a gallérját és felrántottam, mire a kis pajtásai is egyből felálltak. Kim csak intett nekik, hogy nyugalom. Egyedül is elintéz, mire csak felhorkantottam.
- Nagyra vagy magaddal, nem igaz, Jongin? – kérdeztem.
- Csak nem verekedni akarsz, Pandamaci? – mosolyodott el fölényesen. Már épp emeltem az öklömet, hogy behúzzak a nagyszájúnak, mire az egyik tanárunk felbukkant.
- Huang, Kim! Az igazgatóiba. Most! – rikácsolta a nő, aztán intett, hogy kövessük.