2. fejezet

Kai
Éppen az ebédszünetet élveztem két barátom, és sok-sok lány társaságában, mikor megláttam azt a kis parasztot felénk közelíteni. Persze, biztos ahhoz az alacsony sráchoz szeretne leülni a szomszéd asztalnál, láttam már őket párszor együtt lógni, de nem úgy tűnt, mintha legjobb barátok lennének. Ez a kis nyomorult még barátokat sem tudott szerezni, olyan szerencsétlen. Fejemmel intettem egyet a kínai felé, mire Minho azonnal kitolta elé a széket, ő meg olyan hasast vágott, hogy majdnem elröhögtem magam, de az rombolta volna a tökéletes imidzsemet, így csak gúnyosan elmosolyodtam, majd persze, hogy nem bírtam ki, hogy ne kössek belé.

Erre persze már a kis kung-fu panda is ugrott, gyorsan felpattant, majd galléromnál fogva kezdett el dühtől ittas szavakat fröcsögni nekem. A srácok azonnal felálltak, de intettem nekik, hiszen egyedül is el tudtam intézni, ha úgy adódott volna. Provokáltam, mert persze, mire ő már lendítette volna a kezét, hogy akkor elkezdi a bunyót, de egy tanár megállította benne. A kínai azonnal a tanár felé kapta a fejét, mire én taszítottam rajta egyet. 

- Ch, kis buzi… - köptem felé a szavakat, majd elindultam a nagyon is jól ismert folyosón, a még jobban ismert irodába.

Talán már azt is mondhattam volna, hogy az igazgatóval spanok voltunk, hiszen annyit jártam hozzá. Igaz, hogy egy idősödő vénember, de attól függetlenül veszi a poénokat. Tudom, hogy kedvel engem, mert minden alkalommal elmondja, hogy ő is ilyen helyes volt, mint én, fiatal korában. Egyszóval, bírtam az öreget, úgyhogy most sem lesz para a dolog. Csak bemegyünk, ő elmondja, hogy ejnye-bejnye, és hogy már megint mi, és hogy legyünk már barátok, és ha még egyszer előfordul… És így tovább. Ennyi idő elteltével igazán felfoghatná, hogy nem, NEM leszünk barátok soha a büdös életben. Bár, végül is, a remény hal meg utoljára…

- Itt várjatok, el ne merjetek mozdulni! - villantotta felénk csontos ujjait a nőci, majd eltűnt az igazgatói ajtó mögött.

Fintorogtam egyet, majd lazán levágtam magam az ajtó előtt heverő székre. Ez el fog tartani egy darabig, és mivel soha nem szerettem unatkozni, a kínait kezdtem el szuggerálni, mert tudtam, hogy azt utálja a legjobban.

Tao

Komolyan. Nem. Hiszem. El. Akárhányszor ez a barom a közelembe került eddig, mindig az igazgatóiban végeztem. Szinte már mindennapos vendégként tértünk vissza, csodáltam, hogy a diri még nem rúgott ki minket. Persze, maradjunk és várjunk. A barom persze egyből helyet foglalt az egyik széken, de én ebből inkább nem kértem, így a cipőm bámulásával foglaltam le magam. Kezdtem magam kényelmetlenül érezni, pont, mint akit... Bámulnak. Dühösen villogó szemekkel fordultam felé, hogy farkasszemet nézhessek vele.
- Kim, Huang, jöjjenek be – szólt ki a diri titkárnője, de mi meg sem mozdultunk, ehelyett egyre inkább villámló pillantásokkal bámultuk a másikat – Most szólok utoljára – csattant fel a nő, mire Jongin rápillantott, és elvigyorodott a fiatal nő láttán. Felállt a székből és direkt taszítva rajtam egyet, eltűnt az ajtó mögött a nőt követve, én csak szem forgatva léptem be utána, hogy az igazgató szobájába sétálva, leüljek a szokásos helyemre. 

Az öreg azzal kezdte, hogy nem képes megérteni, miért viselkedünk így egymással, és hogy mennyivel jobb lenne nekünk békességben együtt élni. Hogy nem hiszi el, hogy a hónapban ez már a negyedik eset, és hogy nekünk milyen hálásnak kellene lennünk, amiért még nem rúgott ki. Hurrá! Lehet, az lenne a legjobb megoldás, ha új suliba mennék. Persze, a szüleim nem támogatnák, hisz ez egy elég neves intézmény és erre felé kevés a hasonló jó iskola. Meg persze végzős diákokat – akiket kicsaptak – ki venne fel? Felsóhajtottam, és folytattam az ütemes bólogatást, miszerint felfogtam a mondandóját. Amint befejezte, elengedett minket, de amint felálltam volna, szólt, hogy még ne menjek. Amikor Jongin kilépett a szobából, elkezdett a beilleszkedésről magyarázni, hogy sokkal nyíltabban kellene viselkednem és talán megpróbálkoznom barátokra szert tenni. Mintha az olyan könnyű volna. Megköszöntem a tanácsait, majd mélyen meghajolva távoztam az irodából. A kis előszobában, az asztalnál a titkárnő fel sem figyelt rám, csak pötyögött tovább. Biccentettem neki, és léptem is a folyósóra vezető ajtóhoz. Kiléptem, majd becsuktam, ám szembe az ajtóval, a falnak támaszkodva, megláttam Jongint, elégedetten vigyorogva. Szem forgatva indultam el, hogy legalább egy szendvicset vegyek magamnak a büfében, ha már e miatt a hülye miatt nem volt ebédem.

Kai

A szokásos duma… Kissé már unalmas is volt, de hát, tudtam, hogy kirúgni úgysem fog, elvégre, ki olyan hülye, hogy két végzős diákot kirúgjon, csak mert nem bírják elviselni egymás képét? Senki, mert egyébként semmi gond nem volt velem, jól tanultam, helyes voltam, a középpontban voltam, egyedül az a kis görcs szúrta a szemem, de annyira, hogy nem tudtam nem belé kötni.

Mikor végre elmehettünk, a diri a kínait marasztalta, amin kissé meglepődtem. Ugyan ezt nem mutattam, minden további nélkül magukra hagytam őket, kifelé pedig egy szívdöglesztő mosolyt küldtem az amúgy csinos, fiatal titkárnőnek, aki elpirulva temetkezett bele a munkájába. Nos, igen, mindenkit le tudok venni a lábáról, ez a vonzerő~

Kiléptem a nagyon is jól ismert irodából, majd az ajtóval szemben megtámaszkodtam, így vártam a kínaira. Nem is kellett rá sokat várnom, pár perc után ő is kijött az ajtón, mire fölényesen rámosolyogtam, de ő tudomást sem vett rólam, úgy indult el valamerre. Én persze egyből mentem utána, miközben egy terv rajzolódott ki a fejemben. Egy végtelenül gonosz terv… Ördögien elmosolyodtam, majd végül cselekedtem.

- Hé, Tao! - kiáltottam utána, de a kis buzi rám sem hederített, így újra kiabáltam, mire megint semmi. 

Kezdett nagyon felbosszantani, így utána siettem, elkaptam a csuklóját, majd próbáltam nem erősen visszarántani, de így is sikerült, mert a lendülettől a mellkasomnak csapódott, így megéreztem illatát. Ami… Kifejezetten kellemes volt. És tetszett… JÉZUS KRISZTUS, hogy gondolhatok ilyet? Basszus, ő a kínai, semmi nem lehetett jó vagy kellemes, ami vele volt kapcsolatos! Elment az eszem, nem vagyok normális!

Egy pillanat alatt rendeztem arcvonásaimat, majd végül a szemébe néztem, amik összezavarodottan pislogtak az enyéimbe. Király, ezek után még jó pofizni sincs vele kedvem. Végül csak nyeltem egyet, majd elengedtem, aztán hátrébb léptem egyet. 

- Felejtsd el… - mondtam végül csak ennyit, majd minden további nélkül hátat fordítottam neki.

Oké, ez meglehetősen… Furcsa volt…

Tao

Elindultam, mit sem törődve a nagyképű majommal. Persze, azzal számolhattam volna, hogy ez neki nem fog tetszeni, és hogy utánam indul. Rám kiáltott, ám én mit sem törődve vele, mentem a termembe a pénztárcámért. Újra rám kiáltott, de továbbra sem foglalkoztam vele. Aztán hirtelen elkapta a csuklóm, megrántotta a karom, majd teljes erőből neki csapódtam a mellkasának. Egy pillanatra meglepetten pislogtam rá, de ez a hülye meg sem moccant. Bamba arckifejezéssel és nyitott szájjal bámult maga elé, aztán egyszer csak rendezte arcvonásait és egyenesen a szemeimbe bámult. Én újra csak bambán pislogtam rá, végül csak nyelt egyet, hátrébb lépett és annyit mondott, hogy felejtsem el. Hátat fordított és gyors léptekkel eltűnt. OKÉ. Ez fura volt. Nagyon.

Kissé sokkosan lépdeltem vissza a terembe, hogy összeszedjem a tárcám, aztán leballagjak a büfébe. Ez volt az első eset, hogy Jongin visszalépett bármi nemű provokációtól, amit felém intézhetett. Miután megvettem magamnak egy szendvicset, meg valami üdítőt, visszaindultam a terembe, hogy ott fogyasszam el őket. Nem éreztem magam túl éhesnek, amit persze gyomrom korgása meghazudtolt, így legyűrtem a szendvicset. A csöngetés közeledtével az osztály is lassan visszaszállingózott a terembe, hogy felkészülhessenek a következő órára. Kyungsoo ismét mellettem foglalt helyet. Egy ideig csendben méregetett, aztán elővett egy rongyosra gyűrt könyvet és olvasni kezdett. 

Nem értem. Egyszerűen nem. Akárhányszor lehunyom a szemeim, felrémlik előttem annak az önelégült seggfejnek az arca. A szemei, a szájának formája… várjunk csak. Mi van?! Mikre nem gondolok. Felsóhajtottam és a padon összekulcsolt karjaimba temettem az arcom. Az-az idióta az idegeimre ment. Egyszerűen ennyi. Semmi más.

Az utolsó órám tesi volt, amit hétfőnként kifejezetten utáltam, hiszen a seggfej osztályával volt együtt. Kedvtelenül vánszorogtam az öltözőbe, hogy ott gyorsan átöltözzek. Aztán amikor jött a tanár, mondta, hogy menjünk a nagyterembe, mert ma focizni fogunk a másik osztály ellen. Persze, még a maradék kedvemnek is lőttek. Nagyon reméltem, hogy Jongin úgy döntött, ma ellógja a tesit. 

Oké, ezzel a nappal nincs szerencsém. Nem lógta el, de elég bambán viselkedett. Most csak össze-vissza futkosott, mint aki nincs tisztában azzal, mit is kéne csinálnia. Én csak jót mosolyogtam rajta, hogy mekkora egy szerencsétlen. De azért az idegesített, hogy nem értettem mi ütött belé. Az óra végén – kivételesen anélkül, hogy egymásba kötöttünk volna – indultam el átöltözni, hogy siessek haza. 

Amikor kiléptem az öltöző ajtaján, mosolyogva indultam meg. Az este még edzésem is lesz, szóval boldogan siettem haza, azzal a tudattal, hogy ma már nem kell látnom Kim Jongin-t…

Kai

Ahogy egyre jobban távolodtam a kínaitól, úgy tisztult ki a fejem is. Minden bizonnyal csak túl sok volt belőle, ez lehetett a probléma, semmi más. Hétfő volt, én pedig nagyon… Naaaaaagyon utáltam a hétfőt, ezeken a napokon nem is nagyon szoktam csesztetni, biztos emiatt gondoltam már hülyeségeket. Még hogy kellemes illata volt? Inkább fetrengenék egy kupac gané között, még az is illatosabb lenne, mint ő. Jól van, JongIn, hülye vagy.

Következő órában a köcsög történelem tanárom kihívott felelni, Említettem már, hogy jó tanuló vagyok, az átlaghoz képest, de a történelem az egyetlen olyan tantárgy, amit ki nem állhatok. Vagy a történelem nem bírt engem, lényegtelen. Szóval, mégis kit érdekel, hogy mi történt több száz évvel ezelőtt? Főleg Európában… Jézusom, olyan marhaság az egész, hogy legszívesebben toporzékoltam volna, mint egy kisgyerek, mikor nem kapja mag az áhított édességet. Csak hát, nem voltam kisgyerek.

A nap további rész gyorsan eltelt, a naplóban pedig ott virított egy hatalmas nagy egyes, és gondolkodhattam azon, hogy javítsam majd ki. Talán megkérem BaekHyunt, hogy korrepetáljon, okos a srác, csak túl sokat járt a szája. És buzi, de ez már mellékes, őszintén leszarom, ha neki az kell, hogy valaki… Kínomban már megfejeltem utolsó előtti órán a padom, mire Yeol érdeklődve rám pillantott. Csak megráztam a fejem, jelezve, hogy lényegtelen.

Erősen gondolkodtam rajta, hogy ellógom a tesiórát, hiszen ilyenkor mindig összevonnak minket a kis buzi osztályával. Semmi bajom nem lett volna az A-sokkal, ha nem lenne ott a kínai. De ott van, így nem szerettem. Aztán hirtelen egy újabb gonosz terv villant az agyamba, és egy ördögi mosolyra húztam az ajkaimat.

- Tudod, hogy amikor így mosolyogsz, a frász kerülget? - nézett rám nagy szemekkel ChanYeol, majd látványosan megborzongott. 

- Ne aggódj, amíg nem konkrétan rád irányul, nem kell tőle félned - veregettem meg a hátát, mire ő felhúzta a szemöldökét. 

- Kitalálhatom? - kérdezte már egy hatalmas vigyorral az arcán. - Huang Zi Tao?

Felesleges lett volna rá válaszolnom, egyértelmű volt. Ezek után azonnal belekezdtem a tervem kiforralásába, amit senkivel nem osztottam meg bővebben. Még Minhóval sem, pedig ő volt a „jobb kezem”. Nem, ezúttal egyedül akartam csinálni, hiszen biztos voltam benne, hogy előbb vagy utóbb a kínai meglátogatja a barátaimat is. A terv egyszerű volt, hiszen elég gázul jöttem ki abból a szituációból, mikor kihagytam az alkalmat, hogy provokáljam. Ezt pedig nem hagyhattam, hiszen most biztos azt hiszi, hogy meghátráltam. Kim JongIn pedig nem hátrál meg soha, semmilyen körülmények között!

Pofon egyszerű volt úgy csinálnom, mint aki nincs jó passzban, még foci közben is csak bénáztam, ami biztos feltűnt a kínainak is, hiszen máskor mindig én vagyok a legjobb. De most nem… Azt akartam, hogy azt higgye, nincs minden rendben velem. Hogy bemesélje magának, miatta van ez így. Ha még a közelgő napokban látványosan kerülni is fogom, biztosan nem fogja sokáig bírni, hogy ne kérdezzen rá. És én akkor fogok rá lecsapni. Talán kegyetlen? Lehet, de jól fogok szórakozni az arcán, mikor rájön, hogy egyenesen belesétált a csapdámba.

Mikor vége lett az órának, gyorsan átöltöztem, majd minden szó nélkül rohantam ki a teremből. Kisiettem az iskolából, majd az egyik falhoz lapultam, úgy vártam, hogy mikor jön ki a kínai. Előkaptam a mobilom, a fülemhez emeltem, mintha valakivel beszéltem volna, így várakoztam. Mikor megpillantottam, hangosan nevetni kezdtem, mintha valami vicceset mondott volna a telefon túloldalán lévő személy. Fél szemmel láttam, hogy a kínai felém nézett, de én úgy tettem, mintha nem vettem volna észre.

- Figyelj, találkoznom kell ma veled - vettem komolyra a hangom. - El kell mondanom neked valamit, ami… Azt hiszem, le fog sokkolni, de valakinek muszáj beszélnem róla. - Egy kis szünetet tartottam, mintha csak megvártam volna, hogy válaszoljon partnerem. - Nem telefontéma, halálosan komoly! …Jó, akkor ott találkozunk… Mi? Igen, RÓLA van szó - hangsúlyoztam ki a szót, hogy a kínai is jól értse.

Ezután elköszöntem, majd eltettem a telefont. Biztos voltam benne, hogy kihallgatta a „beszélgetést”, de jelenleg csak vigyorogni tudtam, hogy milyen tökéletesen kiterveltem a dolgot.

Tao

Valahogy sejthettem volna, hogy túl szép volt ez a nap. Ugyanis a kis pöcs, az egyik falnak támaszkodva állt. Egy pillanatra megtorpantam, még nem vett észre. Aztán megindultam, mire nevetni kezdett. Én meg csak néztem, hogy ennek meg mi baja. Aztán feltűnt, hogy telefonál. Felé néztem, majd ügyet sem vetve tovább mentem, ám akkor beszélni kezdett. Vajon miről magyarázhat a barom? És kivel beszél? Meg mi az, hogy nem telefon téma, és hogy RÓLA van szó? Omo, csak nem… rólam? 

Már megint mesterkedik valamiben. De miben? Vagy csak el akar bizonytalanítani? Idegesen pillantottam le az előttem heverő füzetre. Tanulnom kellene, de egyszerűen képtelen vagyok koncentrálni. Aztán az órámra pillantottam, mire elkerekedtek a szemeim. El fogok késni az edzésről! A füzetem becsukva pattantam fel a székből, hogy az ágy mellől felkapva a táskám rohanjak. Felkaptam egy pulcsit a cuccom mellé, aztán rohantam le, hogy cipőt húzzak és elérjem a buszomat.

Lihegve trappoltam végig a folyóson, még az utolsó igazításokat végezve az öltözékemen, hogy aztán szó szerint berontsak az épp kezdődő wushu edzésre. Mélyen meghajolva, kértem elnézést az edzőmtől és álltam a helyemre, hogy kezdhessünk. Az óra elején kétszer buktam majdnem orra, egyszer majdnem neki mentem a bordásfalnak, és ráadásként még a bottal is fejbe vertem magam. Meg fogok őrülni… Vagy már meg is őrültem? Ahogy felpillantottam, az edzőm szúrós pillantásával találtam magam szemben, mire értetlenül néztem körbe. A másik öt srácnak már rég nunchaku volt a kezükben, miközben én még mindig a bottal ügyetlenkedtem. Hát, abban a pillanatban közel álltam hozzá, hogy képen töröljem magamat.

Hazafelé inkább sétáltam, mielőtt rossz buszra szállok fel és kikötök, mondjuk Busan-ban. Amikor fél kilenc után átléptem a kapunkat, a házban már égett a villany. Ami egyet jelentett azzal, hogy a szüleim már haza is értek. Vagy legalább is az egyikőjük. Nagyot sóhajtottam. Az igazgató nyilván hívta őket, amiért talán megint megkapom a magamét. Anya soha nem szerette, ha bajba keveredtem, kiskoromban sokszor megszidott érte, így igyekeztem a bajba keveredéseim számát a minimálisra visszaszorítani. Ez sikerült is. De csak addig, míg nem költöztünk el két és fél éve Kínából, Szöulba. Azóta szinte napi szinten megy. Néha csodálkozom is, hogy az apám mennyire higgadtan kezeli ezt. Mivel egy nagyobb vállalkozás főnöke volt, így ott épp elég stressz érte, nemhogy még az is, hogy egyetlen fia állandóan verekedésbe keveredik egy retardált, koreai idiótával. Sajnáltam a szüleimet, de talán még náluk is jobban sajnáltam a Kim szülőket, hogy egy ekkora idiótát sikerült összehozniuk. Vajon büszkék arra a baromra? Ha nem vesszük figyelembe, hogy egy beképzelt barom, aki állandóan balhézik, nem volt ő olyan hülye. Nagyon sokszor dicsérték a tanáraink, mint az egyik legeszesebb diákot az egész iskolában. Nyilván, igazuk is volt… Nyilván. 

Csöndben próbáltam átosonni a nappalin, hogy utána a szobámba zárkózzak, ám apám hangja megállított a mozdulat sor közben.
- Hová-hová fiam? – kérdezte, én meg gyorsan elmosolyodtam és úgy pillantottam rá.
- Csak. Felakartam vinni a cuccomat először – mondtam, miközben erőltetetten mosolyogtam rá.
- Véletlenül sem azért lopakodtál, mert ma megint bajba kerültél, igaz? – húzta fel egyik szemöldökét. Nyögtem egyet idegességemben, és megráztam a fejem. Tudtam, hogy az öreg fel fogja hívni őket – Akkor jó. Mindjárt kész a vacsora, siess.
Bólintottam, aztán felszáguldottam a lépcsőn. Bezártam magam mögött az ajtót és a fotelbe vágtam a kezemben szorongatott táskát, aztán elterültem az ágyamon.

- Tao? – hallottam meg anyám hangját, így jobbnak láttam, ha szépen felkelek és levánszorgok az ebédlőbe. Gyorsan felvettem valami kényelmesebbet a szűk farmer helyett, és a pandás mamuszomba bújva – amit egy gyerekkori barátomtól kaptam, – lesétáltam az emeletről.
- Szia, anya – köszöntem neki, majd mellésétálva egy puszit nyomtam az arcára. Jobb, ha már most elkezdem lágyítani, mielőtt nagyon kiakad. Mosolyogva megsimogatta az arcom, majd elküldött, hogy üljek az asztalhoz. Apám már ott ült, és a mai újságot olvasta, miközben fel-felhorkantott. A vacsora csendben telt, ők nem kérdeztek, én meg nem mondtam semmit. Aztán vacsora után épp indultam volna fel, mikor apám megszólított.
- Ma felhívott az igazgató – mondta nyugodt hangon. Felsóhajtottam.
- Sajnálom – nyögtem. – De az a barom állandóan provokál.
- Próbáld meg figyelmen kívül hagyni. Legyen több eszed – mondta. Mintha az olyan könnyű lenne, bólintottam, hogy megértettem, aztán várakozás teljesen felé fordultam. Bólintott, hogy mehetek. Elköszöntem tőlük, majd a zuhanyzást követően a szobámba zárkóztam, hogy még tanuljak egy kicsit. Holnap kedd. És iskola. És Kim Jongin megint ott lesz…