9. fejezet

Tao

Az egész vacsora úgy telt, hogy a szüleink beszélgettek, mi pedig néma csendbe burkolózva hallgattuk. Bár őszintén megvallva, fogalmam sem volt, arról, hogy mi volt a beszélgetés tárgya. Nem bírtam figyelni, csak amikor épp anya szólt, hogy segítsek neki behozni az újabb fogásokat. Én pedig némán tűrtem, és jól nevelt kisgyerekként tettem a dolgomat. Nem is igazán törődtem bármivel, annyira belefeledkeztem az önmarcangolásba. Mégis... miért hagytam magamat? Már komolyan azon gondolkoztam, hogy elnézést kérve felállok az asztaltól, majd bezárkózok a szobámba, netalán átmegyek Kyungsoo-hoz, amikor apa hangja zökkentett ki a gondolataim közül.

- Mondjátok csak, fiúk, jól összebarátkoztatok? - nézett ránk felváltva.

Egyből lefagytam és a fejemben a nem rég átéltek pörögtek le ismét. Aztán Jongin rám kapta a tekintetét, szinte segélykérően pislogva egyenesen a szemeimbe. Oh, te jó ég! Mégis mit mondhattam volna? Hogy hát elég közel kerültünk egymáshoz, hiszen már egymásnak vertük ki... Úristen! Apámra pillantottam, aki továbbra is felváltva nézett ránk.
-Persze – erőltettem mosolyt magamra
-Akkor jó – bólintott apa is – Fontos, hogy az ember könnyen nyisson az új ismeretekre – mondta. Hát igen, apám vérbeli üzletember, akinek az új kapcsolatok jelentenek mindent. Na jó, csak majdnem mindent.
-Sőt, kiderült, hogy Jongin-ah meg én egy gimibe járunk – nyögtem be, mire már tényleg azt hittem megfejelem az asztalt.
-Oh – lepődött meg anya – Nem is tudtam.
Nyeltem egy nagyot – Hát igen.
Idióta vagy, ZiTao!

A vacsorát követően segítettem felszolgálni a desszertet, ami minden féle süteményekből állt. Volt köztük abból is amit Jongin-ék hoztak, meg olyan is, amit anya sütött délután. Már abszolút nem volt étvágyam így csak bámultam a tányérokon fekvő megannyi édességet, miközben rajtam kívül mindenki jóízűen ette az ínycsiklandozó süteményeket.
-Valami baj van, fiam? – kérdezte anya, és egyik kezével végig simított a felkaromon.
-Persze – nyögtem – Csak nem igazán van étvágyam...
-Oh, ez is ritka – mondta, majd visszafordult Jongin édesanyja felé – Néha egyszerűen elképedek, hogy mennyit képes enni ez a gyerek – mondta csodálkozó hangnemben – Többet megeszik egyszerre, mint én meg az apja összesen és még csak rosszul sem lesz. Na meg az édességek...
-Anya – nyögtem kínomban, kissé vörösödő fejjel. Aztán feltűnt, hogy velem szemben Jongin épp magában röhög, mire tekintetem rávillantottam, majd egyszerűen bokán rúgtam, amitől persze nyekkent egyet. Kissé morcos fejjel pillantott rám, mire számat eltakarva, hogy csak ő lássa eltátogtam neki egy „kapd be, te barmot”. Villantott rám egy vigyort, majd mielőtt folytatta az evést, visszatátogott. Oké, feladom...

Kai

Szinte láttam magam előtt, hogy neki is valami hasonló gondolatok jártak a fejében, mint nekem, de miután kinyögte nagy nehezen a választ, megnyugodtam. Ám ezek után a fogyatékos azt is elárulta, hogy egy suliba járunk. Oké, nem mintha baj lenne, mert ebből nem derül ki, hogy mindig egymással verekszünk, de nem akartam, hogy később anya kérdezgessen róla. Már előre elképzeltem... „JongIn, nem találkoztatok ma Tao-val? Tudod, a főnököm fiával, akiknél vacsorázni voltunk. Azt mondta, egy gimibe jártok, biztos összefutottatok már, hiszen jól összebarátkoztatok, nem?” Aish, hiányozna még ez is az életemből... Ha pedig anyán múlik, addig szekálna, míg nem hazudnék neki valamit, amit soha nem szerettem. Mindegy, ezen ráérek majd akkor aggódni.

Mikor befejeztük a főételt, behozták a desszertet, de már annyira tele voltam, hogy ha csak rágondoltam a süteményekre, elkapott a hányinger. Amúgy sem voltam nagyon hozzászokva, hogy sokat eszek, lévén, hogy táncolok, így vigyáznom kellett a súlyomra. Mondjuk, eddig ezzel nem volt gond, de ha csak belegondoltam, hogy mennyi kalóriát zabáltam ma fel, és mennyit kellene táncolnom, hogy ledolgozzam... Még a hideg is rázott tőle. De nem akartam megsérteni vendéglátóinkat, így elvettem egy szelet süteményt, majd azon nyammogtam, de legszívesebben már sírva fakadtam volna, úgy fájt a hasam.

Ám ekkor Tao anyukája elmesélte, hogy a kisfia milyen sokat szokott zabálni, amit nem bírtam ki röhögés nélkül. Persze mindezt diszkréten csináltam, tenyerem mögé rejtettem vigyoromat, de ez a velem szemben ülőnek feltűnt, panda szemeit dühösen az enyémbe fúrta, aztán bokán rúgott. Azonnal lefagyott az arcomról a vigyor, még nyekkentem is egyet, mert elég erőset rúgott az a buzi. Morcosan rápillantottam, mire ő eltakarva a száját, elsuttogott nekem egy „kapd be, te barmot”, mire elvigyorodtam, majd visszatátogtam neki: „Az a te asztalod, bocsi...” Szinte láttam, hogy lesápadt, mire máris jobb kedvvel nyomtam magamba a sütemény maradékát.

- Omo, én örülnék, ha JongIn enne - hallottam meg hirtelen anya hangját mellőlem, mire érdeklődve felé kaptam a fejem. - Alig szokott otthon enni, mivel ügyel az alakjára, szerintem rosszabb, mint egy lány!

Erre mindenki kuncogni kezdett, én pedig persze, hogy rohadt dühös lettem. Az oké, ha mást oltogatnak a szülei, de engem anya nem szokott. Hát, ezt aztán benéztem, de nem érdekelt, ha tiszteletlen leszek, akkor is kinyitottam a szám.

- Anya, tudod, hogy csak a tánc miatt csinálom - néztem rá kissé dühösen, mire ő azonnal elhallgatott, és láttam a szemében a megbánást. - És nem fogyókúrázom, egyszerűen nem vagyok hozzászokva, ha sokat eszem... - motyogtam még, majd Tao felé pillantottam, aki valamin nagyon elmerenghetett, miközben engem bámult.

Alig vártam, hogy végre hazaérjünk, és egy kicsit elfelejtsem ezt az estét. Bár, mindegy volt, úgyis tudtam, hogy képtelen leszek nem másra gondolni, mint Tao-ra.

Tao

Még hogy, az én asztalom? Megölöm, garantáltan megölöm. Bár tény, hogy igaza volt... végül is ki volt az a barom, aki leszopta ezt az idiótát? Hát én... te jó ég... Teljesen megőrültem. Azon viszont jót nevettem, ahogy az anyukája beoltotta a kis barmot. És azzal is határozottan egyet kellett értenem, hogy rosszabb, mint egy lány. Mert tényleg az volt. Aztán ahogy Jongin megszólalt hatalmasra tágultak a szemeim, és döbbenten figyeltem, ahogy az anyjához beszél. Ez a hülye táncol? Ugye... ugye véletlenül sem... Nem. Az kizárt. Az a srác kedves, megértő és jó vele beszélgetni... Egyszerűen nem létezik.

-A gyerekek már csak ilyenek – kuncogott anya, mire rá kaptam a tekintetem – Néha Tao is rosszabb, mint egy lány – sóhajtott, amitől kérdőn felvontam az egyik szemöldököm – Főleg, amikor nem tudja eldönteni, hogy mit vegyen fel reggelente...
-Oké, anya, elég volt. Mindenki felfogta – motyogtam, és duzzogva a tányéromra pakoltam pár sütit. Oké, francokat nem voltam éhes. Majd éhen haltam.
-És tessék, megint eszik – nevette el magát, mire megforgattam a szemeim.
-Dél óta nem ettem – mondtam, miután lenyeltem a számban lévő falatot – És az edzés leszívta minden erőmet – Aha, az edzés. Amit úgy hívnak Do Kyungsoo.
-Oh, milyen edzésre jársz Tao? – kérdezte Jongin édesanyja.
-Wushuzom – mondtam – Már elég rég óta.
-És nagyon tehetséges is benne – mondta apa – Nem hiába, rám ütött a kölyök – mosolygott büszkén. Hát persze, apa, te meg a wushu...
-Hát persze, szívem - mosolygott anya, mire majdnem elnevettem magam.

Miután megettük a desszertet, még egy ideig leültünk a nappaliban. Bár anya felvetette, hogy nyugodtan menjünk fel a szobámba – naná, már csak az hiányzott volna. Egyszerűen nem akartam kettesben maradni Jonginnal, mert féltem, hogy olyat teszünk, amit megbánok. Nem akartam, hogy kihasználjon, bármennyire is tette már ezt velem. Így hát a nappaliban ültünk és hallgattuk a felnőttek beszélgetését. Szinte megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor végül Jongin meg az édesanyja haza indultak. Persze előtte ki kellett kísérni őket – mert miért ne. Ahol anyáék újra rákezdtek, míg végül Jongin – kissé hisztis – kérésére autóba szálltak és elhajtottak. Belőlem pedig felszakadt egy megkönnyebbült sóhaj.

Az első dolgom az volt, hogy lezuhanyozzak, majd egy szál törölközővel a derekamon visszamásztam a szobámba. Az ágy még kissé össze volt túrva, de ezen kívül semmilyen árulkodó nyoma nem maradt annak, hogy Jongin és én mit műveltünk a szobában nem is olyan régen. Felrángattam egy alsónadrágot, majd minden további nélkül áthúztam az ágyneműt, de mivel nem akartam magyarázkodni, hogy mégis miért épp most jött meg a kedvem lecserélni, csak a sarokba hajítottam a szennyest. A telefonomat és a laptopot magamhoz véve másztam az ágyba, hogy megnézhessem internetes barátom válaszolt-e a legutóbbi üzenetemre. Szinte örökké valóságnak tűnt, mire a laptop bekapcsolt, ám amikor felnéztem a honlapra, boldog mosoly terült szét az arcomon. Fent volt, és már egy új üzenetem is volt tőle.

Kai

Kissé duzzogtam még, de szerencsére ekkor Tao-t sem hagyták békén a szülei. Hogy reggelente nem tudja eldönteni, mit vegyen fel - oké, ez nem volt vicces, én is nagyon kényes voltam erre a témára. Mindig jól akartam kinézni, bár nagyon sokan mondták már nekem, hogy mindegy, mi van rajtam, akkor is jól nézek ki. Bár, való igaz, meztelenül vagyok a legszexibb. Ez bizonyított tény, emberek, ennyi, nem kell irigykedni. Aztán mikor elhangzott az a mondat a kis buzi szájából, hogy edzésre jár... Egy pillanatra eszembe jutott, hogy... Nem, nem lehet, ez csak véletlen. Semmi közös nincs bennük. Hülye vagy, JongIn.

Miután végre befejeztük a vacsorát, ismét leültünk a nappaliban. Őszintén szólva, már minden bajom volt, haza akartam menni, lezuhanyozni, és visszaírni az internetes barátomnak, pontosabban elmesélni neki, hogy mi történt velem. Mert lássuk be, bármennyire is voltam magabiztos, és attól, mert szilárd elképzeléseim voltak Tao-val kapcsolatban, mégiscsak srác volt. Én is az voltam, de még nem volt dolgom a saját nememmel. Úgy értem, nem, nem rezeltem be, erről szó sincs, csak szívesen meghallgattam volna a tanácsát, talán ő tapasztaltabb, mint én, vagy mi. Jól van, erről még magamban is halál ciki beszélni. Legszívesebben elővettem volna a telefonom, és ha nem is léptem volna fel, játszottam volna, mert baromi uncsi volt már a szitu.

Ekkor Tao anyukája felajánlotta, hogy menjünk vissza a szobámba, de miután láttam, hogy a kis buzinak semmi kedve hozzá, így inkább illedelmesen elutasítottam, arra hivatkozva, hogy már úgyis mindjárt megyünk. Aha, meg ahogy én azt elképzeltem... Anya még legalább fél óráig dumált egyfolytában, nem kevésbé a kínai szülei. Már komolyan ott voltam, hogy fejbe lövöm magam a nem létező pisztolyommal, mikor anyának végre feltűnt, hogy mennyire elszaladt az idő. Jól van, anyukám, ezért szeretlek téged, mert titkon szőke vagy. Végre megindultunk kifelé, ahová persze mindenkinek ki kellett kísérnie, mert úgy illik. Na, amikor még ott is megálltak beszélgetni, nem bírtam tovább.

- Anya, nem mehetnénk már? Elfáradtam és megígértem a barátaimnak, hogy beszélgetünk majd neten - kamuztam, hogy mégse legyen olyan félreérthető a dolog.

Oké, ez talán kissé hisztisre sikeredett, de nem érdekelt már akkor. És végre valahára anya beült a kocsiba, én mellé, aztán még integettünk vendéglátóinknak, és már mentünk is haza. Sóhajtottam egy mélyet, anya pedig csacsogott nekem. Örültem neki, hogy ilyen jókedve van, tényleg, de jelenleg annyira nem vágytam semmi másra, csak egy zuhanyra, a meleg ágyamra, a laptopomra, és hogy tudjak beszélgetni az internetes barátommal. Így egész út alatt meg sem szólaltam, csak anya beszélt nekem mindenféléről, amire oda sem figyeltem, de nyilván nem zavarta - talán fel sem tűnt neki.

Miután végre leparkoltunk a garázs előtt, már szinte repültem is befelé, extra gyorsan lezuhanyoztam, felvettem egy boxert, mert mindig csak abban aludtam, aztán magamhoz húztam a laptopot, és felléptem az oldalra. Volt tőle egy üzenetem, amit még kora este küldött, hogy nem nagyon lesz elérhető ő sem. Láttam, hogy még nem volt fent, így én mesélésbe kezdtem. Leírtam neki, hogy szörnyen unalmas volt a vacsora, meg ilyen átlagos dolgokat, hogy egyébként nem volt annyira vészes, csak nagyon unatkoztam. Valamiért azt nem akartam neki leírni, hogy ott akadtam össze Tao-val. Így csak megkérdeztem tőle a mesélés végén, hogy végül is hogy áll a srácokkal, meg hogy volt-e már kapcsolata, meg ilyenek. Tényleg kíváncsi voltam rá.

Aztán mintha kiszámolta volna, pár perccel azután, hogy elküldtem neki a kisregényemet, felvillant a kis zöld karika, hogy online van. Izgatottan vártam a választ.

Tao

Mosolyogva olvastam az „élménybeszámolót”, amit internetes barátomtól kaptam. Bár őszintén, egy percig felmerült bennem, hogy mi van, ha én ezt a srácot nagyon is ismerem. Ám az ötletet szinte azonnal elvetettem. Kim Jongin, egy nőcsábász, aki kétlem, hogy azzal ütné el a szabad idejét, hogy egy meleg társkereső oldalon írogat. Nem. Ez lehetetlen. Kizárt. Ami kissé meglepett, hogy végén kérdezgetni kezdett, hiszen eddig ilyenekről nem nagyon esett szó köztünk. Én is leírtam, hogy borzalmas volt az estém, hogy fáradt vagyok és nagyon remélem, hogy egész hétvégén békén hagynak a szüleim. Mert ez a minimum az esti sokk után, persze ezt nem írtam le. Nem akartam beszámolni a Jongin és köztem történt... nos, eseményekről. Így az általános beszámolóm után a kérdéseire tértem át. Őszintén válaszoltam neki. Valamiért megbíztam benne, és örültem, hogy újra van valaki, akivel napi szinten megtudom beszélni a gondjaimat. Leírtam neki, hogy igazából biszex vagyok, és hogy eddig főleg barátnőim voltak, de már megesett, hogy fiúkkal is randiztam.

Meglepődve válaszolt, és elmondta, hogy neki ez még új. Sőt, hogy kicsit fél is tőle, meg hogy rajtam kívül mindenki, aki írt neki csak „olyan” kapcsolatra kereste. Ezzel kapcsolatban én is elmondtam neki a tapasztalataimat, mert hogy ezt én is átéltem. Elég sok felhasználó... csak a friss húsra vágyott, és amint megjelent egy, lecsaptak rá.

Most valahogy egészen más volt az egész beszélgetés, mint eddig. Persze nem rossz értelemben. De valahogy nem jutottunk túl ezen a témán, így meg sem lepődtem, amikor felhoztam neki, hogy jelenleg van egy fiú, aki érdekel. Nem túl nyomulósan, de faggatni kezdett, míg végül elmondtam neki, hogy úgy látom esélyem is van. Hiszen Kyungsoo eléggé nyilvánvalóvá tette, hogy nem vagyok neki közömbös. De ugyanakkor ideges vagyok, persze ezt nem fejtettem ki. Hiszen a Jongin-témát már az elején kikerültem, így most sem akartam szóba hozni. Erre ő is előhozakodott azzal, hogy van egy srác. Szerinte összepasszolnának, de a másik fiút illetően kétségei voltak. Csak annyit mondtam, hogy legyen magabiztos, és hogy adjon jeleket, és ha a másik srác vevő a dologra, lépni fog. Ha pedig nem tenné meg, akkor ő is nyugodtan kezdeményezhet. Végül valamikor hajnalban köszöntünk el egymástól, mikor már alig láttam, hogy mit is nyomok le a billentyűzeten.

Szombat délelőtt nyúzottan ébredtem, és az órámra pillantva megállapítottam, hogy kicsivel több, mint öt sikerült aludnom. Legszívesebben még aludtam volna, de mivel anya előbb-utóbb úgy is felkeltett volna, megelőztem a reggeli huzavonát és magamtól felkeltem. A szekrényemhez ballagva magamhoz vettem egy nadrágot meg egy pólót, majd beléjük bújva indultam a konyhába.

Már a lépcsőtetején éreztem a reggeli illatát, így megszaporáztam a lépteimet. Mosolyogva léptem a konyhába, majd miután anyának adtam egy puszit felültem az egyik bárszékre és úgy vártam a reggelimet.
-Apa? – kérdeztem, miután belekortyoltam a kikészített narancslébe.
-Pakol – sóhajtott anya – Holnap este indul Kínába.
-Történt valami? – kérdeztem aggódva. Nagyon ritkán jártunk Kínába, és akkor is általában a családot mentünk meglátogatni.
-Üzleti út – mondta anya.
-Értem – bólintottam, és elkezdtem belapátolni az elém tett ételt. A telefonomra esett a pillantásom és eszembe jutott, hogy Kyungsoo-val megbeszéltük, hogy moziba megyünk, így anyától elkéredzkedtem és írtam egy üzenetet a nagy szeműnek.
            Ma délután egy mozi? Amennyiben nem megfelelő a randevú időpontja, kérem, jelezze ezen a számon.
Oké, nem voltam vicces, én mégis vigyorogva küldtem el. Aztán eszembe jutott Jongin és az életkedvem is elment.

-Szóval, milyen volt a vacsora? – kérdezte Kyungsoo, miközben épp kiballagtunk a plázából.
-Borzalmas – sóhajtottam. A fejemben ismét megjelent Jongin képe, mire kirázott a hideg és Kyungsoo-ra kaptam a tekintetem – Nem megyünk el a parkba? – kérdeztem kedvesen.
-D-de – nyögte és kissé ijedten pislogott rám. Elkaptam a csuklóját és úgy húztam magam után. Egyszerűen elegem volt. Nem akartam, hogy állandóan Kim Jongin képe jelenj meg a lelki szemeim előtt. Ez túl... abszurd. Utáljuk egymást! Szóval nem epekedhetek utána. Egyszerűen nem... Nyilván neki egyszeri alkalomnak elment, de nekem túlságosan sokat jelentett az a fél óra, ahhoz hogy utána örökre vége is legyen. Így hát mindketten visszatérhetünk a normális életünkhöz. Amikor a parkba értünk szó nélkül az egyik eldugott padhoz sétáltam, majd az asztalra ültem és húztam magammal Kyungsoo-t is, aki megszeppenve pislogott rám.
-Minden oké? – kérdezte – Felhúzott a srác? – pislogott értetlenül. És nekem itt lett elegem. Két kezem közé fogtam az arcát, majd egyszerűen az ajkaira hajoltam.

-Apa? – kukkantottam be a dolgozó szobájába, ahol a laptopja mellett görnyedt.
-Igen? – pillantott fel, majd megmasszírozta az orrnyergét és kikapcsolta a laptopot.
-Az jutott eszembe... hogy... esetleg nem mehetnék-e veled? – mondtam. Oké, egy gyáva dög vagyok. De nem álltam készen a következő hétre, így miután majdnem az egész hétvégén törtem a fejem, arra jutottam, hogy ennél jobb lehetőségem nincs.
-Oh – lepődött meg. Sokszor akart már magával ráncigálni, mondván, hogy egy nap majd én öröklöm tőle a vállalatot, de eddig soha nem voltam hajlandó elmenni vele. Így nyilván váratlanul érte – Anyáddal beszéltél? – kérdezte. Biccentettem, és úgy vártam a válaszát – Akkor pakolj be, egy óra múlva indulunk.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és rohantam az emeletre, hogy „bepakoljam” a cuccaimat táskámba. Amik igazából már két órája utazásra készen vártak a gardróbom mélyén. Így hát a laptop elé ültem, hogy írjak Kyungsoo-nak, miszerint „megbetegedtem” és a héten nem megyek suliba. Valamint internetes barátomnak is szóltam, hogy Kínába utazok, ezért kevesebbet leszek, de a lehetőségeim szerint válaszolok. Elmosolyodtam, majd kikapcsoltam a gépet. Határozottan jót fog tenni, azaz egy hét Kínában.