11. fejezet

Tao

Hétfő reggel kissé pánikolva ültem az asztalhoz. Még a futás sem segített, ami eddig mindig bevált. Ja, csakhogy eddig soha nem úgy kellett szembenéznem Vele, hogy tudtam igenis vonzódok hozzá. Sőt... talán. Nem, semmi féle talán nincs. Ez csupán fizikai vonzalom. Érzelmek nélkül. Igen. De akkor is, ez épp úgy megijesztett, mintha mondjuk halálosan szerelmes lennék. De nem voltam... ugye?

Így hát kissé idegesen bámészkodva siettem a suliba, és csak reménykedtem, hogy Jongin ma nem jött suliba. Hétfő volt, amit gyűlölt. Nagyot sóhajtva léptem az osztályterembe, és ültem le a helyemre, majd Kyungsoo-ra mosolyogtam, aki egyből rám mosolygott.
-Szia – mosolyogtam vissza, mire csak biccentett.
-Jobban vagy már? – kérdezte aggódva. Jézus, tényleg! Azt mondtam neki, hogy beteg vagyok.
-Persze – feleltem – Már sokkal jobban vagyok – motyogtam, majd eszembe jutott valami így a táskámba túrtam. Egy apró szütyőt húztam elő, majd Kyungsoo felé fordultam és a kezére mutattam. Felfordította a tenyereit, én pedig ráraktam az aprócska ajándékot.
-Hát ez? – kérdezte, és az anyagot kezdte vizsgálgatni.
-Ajándék Kínából – mondtam – Nyisd csak ki. Apa hozta, mert megkértem – tettem hozzá, mielőtt rájött volna, hogy nem is voltam beteg. Érdeklődve bontotta ki majd szórta a tenyerébe a szütyő tartalmát.
-Oh, ez nagyon aranyos – mosolyodott el az aprócska pandamaci láttán – Köszönöm – mosolygott rám, aztán megnézte a kis talizmánt is.
-Szerencsét hoz – mondtam.
-Köszönöm – biccentett, majd elpakolta őket a szütyőbe és a táskájába rakta. Előre fordultam, hogy nézzek ki a fejemben, mikor az ajkai az arcomra nyomódtak, én pedig azonnal felé fordultam és legalább kistányér nagyságú szemekkel pislogtam rá. De ő ekkor már tudomást sem vett rólam.

Határozottan kedvem lett volna elbújni a fal mögé vagy valami hasonló, mikor a második szünetben a büféből jövet megláttam Jongint. Lesápadtam és csak imádkoztam, hogy nem vesz észre, ezért amilyen gyorsan tudtam elrohantam mellette egyenesen a termünkbe. Nem is foglalkoztam vele, a lényeg hogy nem vett észre. Remélem.

A következő sokkra sem kellett sokat várnom, mivel a következő szünetben egyszer csak megjelent az osztályelnök, majd szólt, hogy menjek az igazgatóiba. Őszintén, kétségbe estem, mert ma még csak nem is csináltam semmit, múlt héten meg nem voltam. És Jongin meg köztem két hete volt az utolsó összetűzés. Ezért tényleg nem értettem a helyzetet. De hamar világossá vált. A diri kedélyes vigyorral az arcán üdvözölt, majd megkért, hogy foglaljak helyet, mikor megérkezett ő. Kim Jongin, és ott helyben szívrohamot kaptam vagy kétszer, csak azért mert megláttam, és mert mellettem foglalt helyet – jó ezek közül egyik sem volt újdonság számomra. De a történtek után nem tudtam máshogy reagálni.

A diri megdicsért – mi történhetett vele? – minket, annak örömére, hogy két hete nem hallott felőlünk semmi rosszat. Egy kicsit még magyarázott, meg mesélt a saját gyerekkoráról, de végül elengedett. Én pedig szó szerint – na jó azért nem szó szerint – kifutottam az irodájából. Kyungsoo persze egyből faggatni kezdett, hogy mit akart a diri, de nem tudtam vele törődni. Hál’ Istennek a tesit megúsztam, ugyanis a tanárunk lebetegedett és senki nem akarta helyettesíteni. Így mindenkit elengedtek, ami jól jött, mert megúsztam Jongint. És amúgy is edzésre kellett mennem, amitől most már előre rosszul voltam. Mivel ellógtam a múlt heti edzéseket, ezért az edzőm most minden bizonnyal szívatni fog. Bár a legkevésbé bántam, talán fáradtan nem fogok Jonginra gondolni, úgy mint egész nap. Eszembe jutott, hogy internetes barátomnak se írtam előző este óta – pont akkor írtam, amikor leszállt a gépünk – így az öltözést követően írtam neki. És alig vártam, hogy este beszélhessek vele.

Fáradtan nyitottam ki a szemeimet, majd pillantottam körbe, hogy mégis hol vagyok. Nagyjából fél percbe telt mire rájöttem, hogy elaludtam az ágyon hasalva, miközben az internetes barátommal beszélgettünk. Megnéztem mit írt utoljára, majd gyorsan megírtam, hogy sajnálom, de bealudtam, mert kikészített az edzésem.

A suliban is egésznap kótyagos voltam, úgy vánszorogtam egyik teremből a másikba, mint valami zombi. Így az ebédszünetemet is azzal töltöttem, hogy a büfében vettem magamnak vagy három kávét feketén és ittam. Aztán visszaballagtam a terembe és tanultam a következő órai dogámra. Hogy én mennyire szeretek hiányozni... A napom viszont elég nyugisan telt, hiszen alig láttam Jongint, talán egyszer-kétszer a barátai társaságában.

Persze arról rohadtul megfeledkeztem, hogy a múlt heti hiányzásom miatt, ezen a héten mindennap kell edzésre járnom. Nehéz az élet, de én vállaltam, szóval kihátrálni elég gáz lett volna. Hogy ne legyen olyan unalmas Kyungsoo-t is elhívtam, de neki valami külön órára kellett mennie, így kissé csalódottan mentem az edzésemre. Mivel korán volt, és az edzőm se volt sehol így leálltam Jaejoong hyunggal beszélgetni. Persze, erre nem sokkal később megjelent az edzőm is és elhajtott átöltözni ameddig ő összekészítette a felszerelést. Hát már előre féltem...

Végül órákon át edzettem, és a végére úgy éreztem menten meghalok. Az edzőm persze mosolyogva mondta, hogy ma aztán szépen dolgoztam és hogy legközelebb találkozunk, összeszedte a cuccait, majd lelépett. Nekem viszont eltartott az is vagy tízpercig, mire képes voltam egyáltalán összeszedni magamat. Kissé kábán, de a zuhanyzás tudatától boldogan ballagtam vissza az öltözőbe, mikor Jaejoong hyung megállított és szólt, hogy az öltözőnkben nem tudok zuhanyozni, mert az egyik fülkében csőtörés volt, így az egész helységben elzárták a vizet. Csalódottan nyögtem fel, és kezdtem gondolatban káromkodni, mikor azt mondta, hogy az első emeleten el tudok menni, mert az egyik edzés most ért véget és már csak egy ember maradt fent. Így a cuccomat magamhoz véve indultam, hogy felmásszak az emeletre, nyakamban a törölközővel, a kezemben a pólómmal amit már kifele menet levettem, illetve a legfontosabb cuccokkal. Egy pár percig eltartott mire megtaláltam a megfelelő öltözött, de aztán gyorsan bekopogtam, ám választ nem kaptam. Még egy párszor próbálkoztam, majd végül benyitottam és beléptem.
-Hello? – kémleltem körbe, ahogy a padok felé haladtam – Bocs, hogy zavarok, de az öltözőnkben nincs víz, így felküldtek ide. Remélem nem gond... – semmiféle válasz. Aztán meghallottam a vízcsobogást, majd megszűnt a hang. Hátrébb léptem, és úgy vártam a közeledő alakot. Ám amikor megpillantottam lefagytam, és elejtettem a kezemben lévő cuccokat. Nem létezik.

Kim Jongin állt előttem, egy szál törölközőben, miközben teste minden egyes négyzet centiméterén vízcseppek ragyogtak. Ahogy vizes testét fürkésztem akaratlanul is elöntötték elmémet az édes emlékek. Azt viszont nem tudtam eldönteni, hogy fussak el... vagy a késztetésre hallgassak, ami arra ösztönzött, hogy újra hozzáérjek. Akartam. Akkor, ott és mindennél jobban.

Kai

Nagy nehezen elérkezett a szombat este, amit már annyira vártam. Úgy beszéltük meg a srácokkal, hogy kilenckor jönnek értem Minho sportkocsijával. Persze, ők szerették a luxust - bár én is, de ha én bulizni megyek, akkor kocsi nélkül -, de mondjuk mindegy. Ez pedig azt jelentette, hogy Minho nem fog inni. Vagy rávesz majd engem, hogy én vezessek, mert ő gatterra issza magát Yeollal együtt. Talán nem lenne probléma, mert jelenleg én úgysem akartam inni, csak találni egy csajt. Aki mondjuk egy kicsit már be van állva, hogy ne legyen olyan nehéz ágyba vinnem, és ne is emlékezzen nagyon rám. Régebben undorított volna az ilyen dolog, de ha véletlenül rosszul sülne el az affér... Jobb félni, mint megijedni alapon voltam, elhatároztam magam. Összekészültem, most is éppen olyan dögösen felöltöztem, mint a múltkor, mert azért szerettem jól kinézni. Anya ugyan nem örült, hogy megint buliba megyek, de biztosítottam róla, hogy nem fogok inni egy kortyot sem, amit szerencsére el is hitt.

Én meg a terveim... Ugyan eleinte minden jól indult. Kilenc után pár perccel jöttek is Minhóék, felvettek, megérkeztünk a klubba, kifizettük a jegyet, majd bevetettük magunkat. Aztán nem is sokkal később egyedül maradtam, mert Yeol meghívta Dara-t is, Minho meg... Ki tudja, merre volt, de nem maradt velem, amit nem is bántam. Folyamatosan bámult, mintha rám lett volna írva nagy betűkkel, hogy BUZI VAGYOK. Rettentően idegesített, alig bírtam legjobb barátom szemébe nézni, ami miatt még idegesebb lettem. És aztán persze eszembe jutott a kis buzi, mert már olyan régen gondoltam rá. Talán egy órája, mikor a tükör előtt álltam, és felfedeztem, hogy ugyan olyan márkájú ing van most is rajtam, mint mikor mentünk hozzájuk. Igen, ilyen baromságok miatt is egyből ő jut az eszembe. De aztán elmentem táncolni, és persze nem telt el sok idő, máris tapadtak rám a csajok. Csak arra nem számítottam, hogy a tánc hevében majd én szépen rálépek véletlenül valakinek a lábára.

És mikor felnéztem, végem volt. Ugyan olyan színű, vállig érő, rövid haj. Hasonló vágású szemek, az orra talán neki kissé nőiesebb, az ajkai viszont kiköpött ugyan olyanok, mint neki. Szinte kiköpött Huang Zi Tao volt, csak női kiadásban. És máris éreztem, hogy nem érdekelnek már engem a kurvák, csakis ő. Szerencsére nem kellett sokáig fűznöm - bár jó társaság volt, nem volt egy tipikus csaj -, máris elmentünk egy privát szobába. Hadd ne részletezzem. Ugyan JiEun - mint kiderült, így hívták a csajt - tökéletes volt, tényleg baromira hasonlított rá, de... Mégsem Ő volt az. Kívántam, tényleg nagyon felizgatott, de mikor szembesültem vele, hogy itt bizony nincsen semmilyen himbilimbi, elment az egésztől a kedvem. De mégis megdugtam, mert... Felhúzott, csak azért. Mégis, miközben mozogtam benne, és az arcát figyeltem, folyamatosan ő volt előttem. Őt képzeltem magam alá, azt képzeltem, hogy őt csókolom, és benne vagyok - még ha hasonlítani sem lehetett egymáshoz. Ezek persze csak azután estek le nekem, miután elélveztem. Rá gondoltam... Basszus, egy nővel voltam és végig rá gondoltam, miatta élveztem el, nem pedig JiEun miatt... Nem akartam elhinni, de mégis ez volt az igazság.

Minden szó nélkül hagytam ott a lányt, aki bár próbált visszatartani, de hajthatatlan voltam. Nem érdekelt, mit akart, csak minél hamarabb el akartam tűnni a közeléből. A második adag hideg zuhany akkor ért, mikor visszaérve az asztalunkhoz, Yeol közölte velem, hogy látott a csajjal, és ismeri, mert egy évfolyamon van velünk, csak talán Tao osztályába jár. Fantasztikus, kell ez még nekem... Talán ezt akarta mondani? Oké, talán összejönnék vele, hiszen ha már Ő nem lehet az enyém, akkor egy hozzá hasonlító személy kapóra jönne. De aztán persze azonnal elvetettem az ötletet, miszerint ez undorító dolog lenne, és ennyire fasz még én sem lehettem. Mindezek után nem tudtam betartani az anyának tett ígéretemet, lehúztam jó pár felest egymás után, de csak azért, hogy megnyugodjak. Kellett az nekem... Aztán sokkal jobb volt. De nem voltam részeg, anya biztos leszedte volna a fejem, ha úgy állítok haza hajnali kettőkor.

A vasárnapom szintén gyorsan elment, este szerencsére tudtam beszélni az internetes barátommal. Nem akartam neki elmesélni, hogy mi volt a csajjal, valahogy még mindig rossz érzésem volt ezzel kapcsolatban, és csak reménykedni tudtam, hogy nem futok majd vele össze a suliban. Szerencsére hétfőn nem így lett. Igaz, hogy olyan morcos voltam, mint talán még soha, de a barátaim már megszokták, nem tették szóvá. Nem is nagyon figyeltem semmire, egész nap azon agyaltam, hogyan tudnám elkerülni JiEun-t, valamint reménykedtem, hogy Tao már jött iskolába, bár nem futottam össze vele, és nem is láttam. Talán tényleg megártott neki a közös kis titkunk... De akkor futott be a terembe SuHo, a diákelnök, aki igazából az osztálytársam, aztán közölte velem, hogy menjek azonnal az igazgatóiba, mert a diri látni akar. Meglepődtem, hiszen mostanában rendes gyerek voltam, egy rossz szava sem lehetett rám, de lehet, csak hiányoztam a vénembernek, volt már rá példa.

Ám arra nem számítottam, hogy amint belépek, ott ül a diri, előtte pedig életem megrontója, nem más, mint Huang Zi Tao. Abban a pillanatban őszintén nem tudtam eldönteni, hogy örüljek, hogy újra látom a pofáját, mert be akarom verni, vagy sírjak, hogy minek jött, mikor olyan jól megvoltam nélküle. Már majdnem gondolkodni kezdtem rajta, de végül csak leültem mellé, majd hallgattam, ahogy a diri megdicsért minket. Fasza, unalmas szöveg... Miután még egy kis hegyi beszédet is tartott, elengedett minket, a kínai úgy menekült el az irodából, mintha üldöznék, pedig beszélni akartam vele. Lényegtelen, talán jobb is, ha nem maradunk kettesben, ki tudja, mi történne akkor. Este megint beszélgettünk az internetes barátommal, de egyszer csak nem írt vissza, minden bizonnyal bealudt, amin már előre jót mosolyogtam. Annak ellenére, hogy hulla fáradt, mégis velem beszélget esténként, ami valamiért melegséggel töltötte el a szívem... Ami rohadt nyálas volt. Lényegtelen.

A keddi napomon nem volt semmi különös. Nem futottam össze sem szombati barátnőmmel, sem a kínaival, de nem is érdekelt most nagyon, mivel a táncórámra készítettem fel magam lélekben. Tudtam, hogy hétvégén megyünk a versenyre, és már tudom a koreográfiát, tökéletesen el tudom táncolni, de YunHo biztos, hogy addig nem hagy békén, míg szerinte is tökéletes nem lesz. Röviden ki fogom köpni a beleimet is, a tüdőmmel és a májammal együtt. Éreztem előre. És nem is tévedtem. Talán három óra hosszán keresztül táncoltam, bár előtte egy óráig bemelegítettünk. Komolyan úgy éreztem, hogy menten megdöglöm, ziháltam, alig kaptam levegőt, folyt rólam a víz, remegett kezem-lábam, hyung pedig végre elégedett volt, így hazazavart pihenni. Úgy vánszorogtam el az öltözőbe, mint akin most ment át a villamos. Beálltam a zuhany alá, majd hosszú percekig csak áztattam testem a hideg víz alatt. Ilyenkor mindig ezt csináltam, le kellett magam hűtenem, az izmaimnak is jól esett, aztán mikor dideregni kezdtem, beállítottam langyosra. Miután végeztem, csípőm köré tekertem egy törölközőt, majd úgy ahogy voltam, vizesen sétáltam vissza az öltözőbe.

Ahol egy totálisan ledöbbent Huang Zi Tao-ba botlottam. Először én is megdöbbentem, hiszen azt sem tudtam, mit keresett itt, de aztán végignéztem meztelen, izzadt felsőtestén, majd önkéntelenül is egy perverz vigyor kúszott a képemre. Mégsem csináltam semmit, csak bámultam rá, de ő végig a kockáimnak szentelte a figyelmét, meg még ki tudja, mire, de az biztos, hogy nem az arcomnak. Elégedett voltam magammal, és bármennyire is képes lettem volna itt és most letámadni, nem tettem. Még mindig meg voltam győződve arról, hogy ez nem helyes és kész. Nem is tetszett, nem vonzódtam hozzá, akkor meg...? Oké, megint hazudok, de lényegtelen. Akkor sem fogom beismerni, rohadjak meg, ha beismerem, hogy kurvára felizgat már az is, hogy pusztán így bámul engem, és ha nem mond valamit egy percen belül, rávetem magam. Ja, hogy bevallottam, hogy őrülten kívánom? Jó vagy, JongIn, csak másnak ne mondd el.

- Gondolom, a zuhanyzót akarod használni - szólaltam meg végül közömbös hangon, mire kizökkentettem a bambulásából, majd a szemembe nézett, és csak kissé bólintott. - Akkor mehetsz, már végeztem - mutattam hátam mögé, majd elálltam az útból.

Nagy nehezen végre megindult, majd mikor becsukta maga mögött az ajtót, reménytelenül dőltem neki a kemény fának. Jézus Krisztus... Ez nem lehet igaz. Merevedésem van. Merevedésem van már csak attól, hogy itt állt előttem és engem bámult. Ezt komolyan nem hiszem el, miért pont ő? Miért most? Miért én? Miért mi? Aish, francba... Már majdnem elkezdtem öltözni, mikor meghallottam, hogy odabent megnyitotta a csapot, a víz pedig elnyomott minden más neszt. Elképzeltem, ahogy beáll a víz alá, tejfehér bőrét érik a vízcseppek, lemossa róla a nap fáradalmait. Láttam magam előtt, ahogy nyom egy kevés tusfürdőt a kezébe, és végigsimít vele felsőtestén, karjain, majd le egészen... És eddig bírtam magam tartani. Berontottam az ajtón, de nem álltam meg egy pillanatra sem, ahhoz a zuhanyzóhoz léptem, ahol ő volt, majd minden további nélkül húztam el a függönyt.

Ő felsikított, én pedig leplezetlenül bámulhattam végig nedves, meztelen testét. Game Over, Kim JongIn~