15. fejezet

Kai

Miután Tao kilépett az öltözőből, beharaptam az ajkaimat, hogy ne kezdjek el idiótán vigyorogni. Mert az olyan lett volna, mintha minimum egy kis csaj lennék, aki az első randijára készült az első barátjával. Nos, ezzel csak az volt a baj, hogy semmilyen kis csajról nem volt szó, sem barátról, de még randiról sem! ...Oké, a randi talán egy kicsit bűzlik, mert elvégre azt mondtam, várjon meg, és elviszem valahová. De akkor sem vallanám be neki, hogy igazából ez egy randi. Mert... Végül is nem az, csak elviszem valahová. Egy olyan helyre, ahová eddig senkit nem vittem, és nem is terveztem, hogy fogok. De most valahogy késztetést éreztem arra, hogy elmenjek, ráadásul Tao-val. Mikor feleszméltem az ábrándozásomból, rájöttem, hogy már tíz perce csak bámulom a csukott ajtót, így gyorsan felöltöztem, belőttem a hajam, fújtam magamra parfümöt, aztán eltettem a cuccaimat, és kifelé siettem. Odalent JaeJoong-hyung úgy mosolygott rám, mintha csak látott volna minket Tao-val. Komolyan, ijesztő volt, mintha nem azért mosolygott volna így, mert tudta, hanem azért, mert tetszett neki. De ez nyilván hülyeség volt, YunHo biztosan rendesen megrakta az ágyban, ráadásul... JÉZUSOM! JongIn, neked agyadra ment a sok táncóra sunbaenimmel!

Végül csak biccentettem neki, majd aztán majdnem összeütköztem az emlegetett tanárommal, akit gyorsan leráztam, mert megérdeklődte, hogy miért vagyok itt még mindig. Hazudtam neki valamit, aztán végre kifelé indultam. Egy pillanatra még megtorpantam, hogy át tudjam gondolni, valóban így kell-e cselekednem. Elvégre, lefeküdtünk. Megtehettem volna, hogy miután megdugtam, ott hagyom, és szépen tovább lépek. Ezzel csak egyedül az volt a probléma, hogy képtelen lettem volna csak úgy ott hagyni. Nem sajnálatból, hanem... Szimplán emberiségből. Oké, ez hülyeség, tisztában vagyok vele, hogy valamit érzek iránta, de még magamnak sem akarom bevallani. Kicsit ugyan megijesztett, hogy gyengéd érzelmeket táplálok egy srác iránt, Tao iránt, akivel eddig ősellenségek voltunk. És még akkor gondoltam azt, milyen nagyot tud fordulni a világ egy perc alatt, mikor... Mindegy, a lényeg megvan, nem kellene ilyenekre gondolnom. Nem most kellene kételkednem, mikor már itt voltam a cél előtt. Ha már megvárt, nem fogok meghátrálni. Talán még jól is elsülhet az a... Randi. Mert kifejezetten annak szántam, csak képtelen lettem volna kimondani, de nyilván érezte ő annak ellenére, hogy nem mondtam.

Végül kiléptem az ajtón, először jobbra, majd balra néztem, az utóbbi irányban pedig meg is láttam pár méterrel távolabb a falnak támaszkodni, zenét hallgatva. Nyilván sokat várt rám, már az ég is kezdett sötétedni. Nem hallhatott meg, ezért közelebb léptem hozzá, majd óvatosan, nehogy megijesszem, megérintettem a vállát, ám nem jött össze. Ismét - a mai nap már másodjára - felsikított, és úgy összerezzent gyenge szorításom alatt, hogy azt hittem, azonnal összeesik az orrom előtt. Aztán mikor realizálta, hogy „csak” én vagyok az, kirángatta a fülest a füleiből, majd kissé vádlóan nézett rám. Én pedig nem tudtam megállni, egyszerűen túl aranyos volt, így miután kinevettem magam, csak néztem a grimaszba torzult ajkait, durcás arckifejezését és a szemeit, amik sértettséget lövelltek felém.

- Hé, nem rajtad nevettem, csak túl aranyos voltál - mondtam mosolyogva, de csak azután esett le, hogy elszóltam magam, miután már kimondtam, így egy nagyon gyors puszit nyomtam az arcára, hogy el is felejtse. - Szóval, szeretnélek elvinni valahová, benne vagy?

Kissé zavarban voltam, annak ellenére, hogy több száz csajt elhívtam már randira. Csak azért Tao más volt, hiszen elsősorban egy srác volt. Ez az egész pedig bonyolult, mégis magabiztosan néztem a szemébe, de abban biztos voltam, hogy arcomra enyhe pír szökött. Mosolyommal próbáltam leplezni, hogy kissé kínosan éreztem magam, de közben kíváncsi voltam Tao válaszára. Elvégre, az ő döntése, hogy mit válaszol majd. Ha nem jön el velem, nyilván nem akar többet tőlem... De ez meg hülyeség, hiszen akkor nem várt volna rám eddig, nem feküdtünk volna le, nem nézett volna rám úgy, hogy nem hagytam ott... Másrészről viszont ő azt hiszi, hogy egy seggfej vagyok, és talán attól tart, hogy át akarom verni. De éreztettem vele, hogy nem volt így. Aish, miért kell ennyire kuszának lennie? Miért nem lehet egyszerű az egész? Franc essen az egészbe. De még mindig nem vagyok meleg!!

- Tudod, lehet, azt hiszed, seggfej vagyok, elvégre... - mosolyodtam el kissé, ahogy elhúzta a száját egy pillanatra, de érdeklődve hallgatott tovább. - ...szóval, igen, te is tisztában vagy vele. De az nem az igazi énem. Szeretném neked megmutatni, hogy nem vagyok olyan, mint amilyennek te gondolsz. Rájöttem, hogy igazából nem is ismerjük egymást, de az első perctől kezdve utálkoztunk. Azt hiszem, ha vissza lehetne pörgetni az időt, nem kötnék beléd, de... Utólag okos az ember, ugyebár.
Miután kis monológomat befejeztem, közelebb léptem hozzá, ő pedig ledöbbent fejjel bámult rám. Szemeibe néztem, majd hogy biztosítsam szavaim komolyságáról, ott, a sportcentrum előtt, kitéve a kíváncsi szemeknek, magamhoz húztam és megcsókoltam. Én, a nőcsábász Kim JongIn, aki teljesen hetero, akiért odavannak a lányok, és több száz barátnője és egy éjszakás kalandja volt, aki a legmenőbb arc a suliban... Most itt csókolózott azzal a SRÁCCAL, akivel a suliban verekedtek. Tönkretesz... Tönkreteszel, Huang Zi Tao.


Tao

Ameddig Jonginra vártam előkaptam a telefonomat. Volt pár nem fogadott hívásom Kyungsootól, illetve egy üzenet. Felsóhajtottam, de erőt vettem magamon és visszahívtam.
-Halló? – szólt bele.
-Kerestél – mondtam. Furcsamód bűntudatom volt, és nem is igazán volt kedvem a kis törpével beszélni. De tudtam, hogy Kyungsoo többet érdemel, mintsem, hogy még csak figyelemre sem méltatom.
-Végeztem a különórámmal és gondoltam talán van kedved sétálni – szinte láttam magam előtt, ahogy boldogan mosolyog.
-Oh, hát. Szívesen mennék, de már más programom van – nyeltem egyet, reméltem, hogy nem fog kérdezősködni. Hümmögött egyet, majd folytatta.
-Kár, de akkor legközelebb.
-Mindenképp – mosolyogtam magamban – Vigyázz magadra, kicsi törpe.
-Yah! Kungfu Panda, ne húzd ki a gyufát – mondta komoly hangon, de végül elnevette magát – Vigyázok. Jó éjt, Taozi.
-Jó éjt, hyung – hunytam le a szemeim – Holnap találkozunk.
-Rendben – azzal kinyomta a telefont. Felsóhajtottam, a kezemet amiben a telefon volt magam mellé ejtettem, fejemet a falnak támasztottam és az eget kémleltem. Mindenféle seggfejnek és egyebeknek elhordtam magam gondolatban. Mégis, milyen jogon használom ki Kyungsoot? Mert úgy éreztem, hogy pont ezt tettem. Holott ő mindig kedves volt velem. Az egyetlen barátom volt, és én kihasználtam.

Újra a telefonomra pillantottam. Eltelt már öt perc, és Jongin még sehol nem volt. Így előhalásztam a fülhallgatóm, bedugtam a fülembe, majd a telefonomba és zenét kezdtem hallgatni. Aztán eszembe jutott internetes barátom, akinek reggel óta nem írtam. Egy ideig csak agyaltam, hogy mit is írhatnék. Valakivel meg akartam osztani a mai napomat, mert nem bírtam magamban tartani.

ABStyle0502 üzenete: Szia. Bocsánat, hogy csak most írok vissza, de borzalmas napom volt... Viszont történt egy s más, amik nem hagynak nyugodni és úgy érzem valakinek el kell mondanom... A múltkor ugye említettem, hogy van valaki aki tetszik, és hogy esélyem is lenne nála. Azt hiszem végleg elrontottam. Ma olyat tettem, amik után képtelen lennék a szemébe nézni. És van valaki. Valaki, aki megdobogtatja a szívem. Erre a srácra gondolok állandóan, de tudom, hogy semmi esélyünk együtt. Nem tudom mi lenne a helyes, a srác aki tetszik ugyan, de valahogy mégsem olyan... Vagy a srác aki az őrültbe kerget, mégsem bírom kiverni a fejemből? Sajnálom, hogy téged fárasztalak a zagyvaságaimmal, de valakinek el kellett mondanom.

Párszor újra olvastam, de mivel jobb ötletem nem igen támadt elküldtem az üzenetet. Újra körbe néztem, majd a telefonomra. Majdnem negyed órája szobroztam a sportcentrum előtt. Felsóhajtottam, az száz, hogyha Jongin előkerül, megölöm. Már csak azért is, hogy ne okozzon több fejfájást. Felhangosítottam a zenét és fejemet ismét a falnak döntöttem. Remélem tényleg nem ment el. Az ég már egész besötétedett, én meg ott szobroztam. Van ennek egyáltalán értelme? Aztán egy gyenge szorítást éreztem meg a vállamon, mire ijedtemben – ma már másodszor, éljen a férfias kisugárzás~ - felsikítottam, és összerezzentem. Aztán rájöttem, hogy csak Jongin az. Kirántottam a fülesem és vádlón pillantottam rá. Ez a barom majdnem megölt, és ezúttal tényleg majdnem szó szerint. Erre fogta magát és nevetni kezdett, mire én fintorogva figyeltem, ahogy a képembe röhög. Kedvem támadt megismertetni az arcát a tenyeremmel. Vagy a betonnal. Vagy mindkettővel. De aztán néztem az arcát, és megenyhültem. Bár ezt arckifejezésem nem árulta el. Így továbbra is duzzogva és sértetten pislogtam rá.

Amikor azt mondta, hogy aranyos vagyok és még meg is puszilt úgy éreztem elájulok. Egy élmény volt nézni, ahogy zavarba jött és még halványan el is pirult. Amitől kedvem támadt megcsókolni, de az utcán voltunk, ahol bárki megláthatott, így ezt az ötletet hamar el is vetettem. Mosolyogva próbálta leplezni zavarát, de ezzel tökéletesen elkésett. Én átláttam rajta, és hihetetlenül tetszett, amit láttam. Mert egy kedves és normális embert láttam. Olyat... olyat akibe bele tudnék szeretni. Mert így éreztem. Hogy képes lennék szeretni Jongint. Teljes szívemből.
Aztán rövid kis monológját hallgatva elgondolkoztam. De nem sok időt hagyott bármiféle válaszra, mert közelebb lépett hozzám. Én meg döbbenten bámultam rá. Mi a fenét akar? A szemeimbe nézett, én meg úgy éreztem elveszek. Miért nézel így, Jongin? Magához húzott, és gondolkodás nélkül ajkaimra hajolt. Én meg nem bírtam megmozdulni sem. Mégis hogyan? A nyílt utcán álltunk, és mégis. A francba a normális gondolatokkal, oldalra billentettem a fejem, államat leejtettem és átkaroltam a nyakát.

Kim Jongin, te őrült nőcsábász, mégis mit tettél velem? Mert csak gratulálni tudok. Sikeresen levettél a lábamról. A játéknak vége, Huang ZiTao. A nyertes pedig... Kim Jongin.

Kai

Lágyan, mégis szenvedélyesen csókoltam. Próbáltam neki szavak nélkül elmondani, hogy halálosan komolyan gondoltam, amit mondtam. Meg akartam jobban ismerni, tudni akartam, mit gondol dolgokról, az emberekről, a zenéről, egyszerűen mindenről. Ismerni akartam a szokásait, tudni akartam, mire, hogyan reagálna, hogy mikor megy aludni és mikor kel, milyen zenéket hallgat és mi a hobbija, mit szeret szívesen csinálni, mi a kedvenc étele, és mi az, amit soha nem enne meg, mi a kedvenc állata, és hogy egyáltalán... Milyen ő maga. Milyen Huang Zi Tao. Kedvesen, érzelmesen öleltem a derekát, így mélyítettem el a csókunkat, és rohadtul nem érdekelt, hogy ha valaki meglátott. Most nem, majd esetleg később, mikor már csak vele szemben állok, de míg csókolom a puha, édes ajkait, semmi más nem számított. Teljesen elvette az eszem. Régebben soha nem gondoltam volna, hogy egyáltalán srácokkal fogok smárolni, most meg... Bárki megláthatott volna, és akkor az véget vetni a népszerűségemnek. Hiszen Kim JongIn volt a suli legmenőbb sráca, akit imádtak a lányok, és ő is hajtotta őket. Nem lenne szép, ha rájönnének, Tao-val smárolok, még csak nem is bujkálva. De még ez sem szegte kedvem, egyszerűen túl készségesen simult hozzám, sóvárogva csókolt vissza, és védelmet keresve ölelt át. Túl jó volt... Sokkal jobb, mint bármelyik lánnyal smárolni. Ezt valahogy másnak éreztem. Igazinak. 

Végül levegőhiány miatt váltunk el egymástól, de nem húzódtam messzire, csak homlokomat az övének támasztottam, így néztem bele sötét szemeiben, amik fényesen csillogtak. Elmosolyodott, én pedig viszonoztam, bár fogalmam sem volt, hogy mi okból tette. Örültem, hogy nem lökött el és küldött még el melegebb éghajlatra, hiszen az utca kellős közepén voltunk, ő is lebukhatott, akár csak én. Ő mégis kevesebbet veszítene. Mindegy, nem érdekelt tovább.

- Akkor mehetünk? - kérdeztem végül, kissé rekedten, mire csak bólintott egyet.

Rá mosolyogtam, majd megindultam titkos helyem felé. Ahogy ott sétált mellettem, csendben, maga elé bámulva, kedvem lett volna megfogni a kezét, összekulcsolni az ujjainkat, de nem tehettem. Túl sok ember volt, akik elítélnének, és nagy is volt a lebukás veszélye, így egy kicsit gyorsabbra vettem a tempót. Nem sétáltunk olyan sokat, talán egy negyedórát, mikor végre az emberek eltűntek a szemem elől, csak egy-két lézengett valamerre távolabb. Mielőtt ténylegesen odaértünk volna, Tao felé fordultam, aki kíváncsian fürkészte a terepet, majd mikor észrevette, hogy őt nézem, a szemembe nézett. Azonnal elmosolyodtam, mire ő picit elpirult, amit halál édesnek gondoltam, így be is haraptam az ajkaimat, hogy ne kezdjek el nagyon vigyorogni. Keze után nyúltam, összefontam ujjainkat, és még mindig elképesztő volt, hogy mennyire összepasszoltak.

- Hunyd le a szemed - kértem, mire furcsán nézett rám. - Bízz bennem... Oké, tudom, hogy elég furcsa kérés tőlem, de ígérem, tökön rúghatsz, ha lelöklek a szakadékba.

Erre Tao-ból kiszakadt a nevetés, én meg azonnal arcomra csaptam tenyeremet, és éreztem, hogy elvörösödök a szégyentől. Király, az kell még, hogy ennél is jobban beégessem magam. Tao pár pillanat múlva lecsillapodott, aztán megszorította a kezemet, mintha biztatni akart volna. Miután közölte, hogy menjünk, és lehunyta a szemeit, boldog lettem. Nyeltem egyet, majd lassan elindultam, felfelé kezdtem húzni a dombra, mindig szólva neki, hogy vigyázzon, vagy ha volt valami előtte. Pár perc alatt felértünk a dombra, én pedig azonnal elmosolyodtam, hogy mióta legutóbb itt jártam, semmit nem változott a kilátás, talán csak szebb lett. A tengerpartra hoztam Tao-t. Mivel már besötétedett, talán mondhattam volna ijesztőnek is, de mivel a tengernél voltunk, itt látszottak a csillogok, ami a város felett egyáltalán nem, és szépen megvilágították a hatalmas tengert, így olyan volt, mintha millió kis gyémánt úszkálna rajta. A hullámok halk moraja kellemes zajt adott, valamint néhány madár is volt a közelben. Olyan... Romantikus volt, bármennyire is hangzott ez nyálasnak.

- Most már kinyithatod a szemed - szorítottam rá a kezére, ő pedig megtette.

Azt hiszem, megérte ezért az arcért elhoznom ide. Minden gúny nélkül. Gyönyörű volt.

Tao

Egyszerűen el sem tudtam volna képzelni tökéletesebb pillanatot, mint akkor. Na jó, talán a zuhanyfülkében történtek... Jól van, Tao, állj le, mielőtt kicsi Tao megint akcióba lendül. Szóval ott álltunk a sportcentrum előtt, miközben Jongin hihetetlen lágyan, mégis szenvedélyesen csókolt. Én meg úgy éreztem, hogy elolvadok a karjai közt. Miért ennyire tökéletes? Miért ennyire jó? Aztán eszembe jutott, hogy hogyan is jutottunk el idáig. Vajon mindig is éreztem iránta valamit? Mert az nem tudtam elképzelni, hogy tényleg alig két hét leforgása alatt a több éves gyűlölet elpárolgott, és valami egészen más érzés költözött a helyére. De tényleg így éreztem. Valami furcsa édes érzés költözött a mellkasomba, és többet akartam. Többet akartam Jonginból. Tudni akartam, hogy milyen is valójában, mert azt tökéletesen bebizonyította, hogy egészen más, mint amilyennek mutatja magát. Aztán átölelte a derekamat, ezzel mélyítve tovább a csókunkat. Valószínűleg, ha nem fogott volna ott helyben estem volna össze. Mégis... hogyan képes ilyesmit kiváltani belőlem?

A levegőhiány miatt azonban kénytelenek voltunk elválni. De nem eresztett el, sőt mi több, homlokát az enyémnek támasztotta, és úgy néztük egymás szemébe. Boldognak éreztem magamat, ezért rámosolyogtam. Viszonozta mosolyomat, aminek még inkább örültem. Tényleg képes lennék szeretni. Ha megengedné, hogy szeressem, és hogy mellette legyek.. Az volna életem talán legszebb perce, de egyelőre semmi ilyet nem mertem felhozni. Mert a pillanatnyi boldogságot máris megmérgezte a jövő bizonytalansága. Ezek után mi lesz velünk? Nem akartam ezzel most foglalkozni, csupán ki akartam használni minden egyes együtt töltött percet, így mikor rekedt hangon megkérdezte, hogy mehetünk-e, csak bólintottam.

Féltem, hogy bizonytalan hangom miatt meggondolná magát, de úgy tűnt egyelőre semmit nem vett észre. Rám mosolygott, majd csendben elindultunk. Nem fogtuk egymás kezét, és egy minimális távolságot is tartottunk egymás között. Nem is bántam, mert nagy volt a lebukás veszélye, ha pedig ez nem is történt volna meg. Hát attól még ugyanúgy mindketten fiúk voltunk, ami miatt nem igazán néztek volna az emberek jó szemmel minket. Amikor Jongin kicsit gyorsabban kezdte szedni a lábait meglepődtem, de nyilván rájött a lebukás lehetőségére, így nem hibáztattam érte. Én sem akartam, hogy bárki megtudja, mit is műveltünk, vagy akárcsak megsejtse. Egyikünknek sem tett volna jót.

Talán negyed óra séta után kezdtek ritkulni az emberek. Kíváncsian lestem a terepet. Tudni akartam, hogy hová hozott. Talán a valami titkos helyre? Ekkor vettem észre, hogy Jongin felém fordult, ezért szemébe néztem. Elmosolyodott, mire én elpirultam, de továbbra is őt figyeltem, így láttam azt is, hogy beharapta ajkát. Irtó szexi volt, és legszívesebben ott helyben megcsókoltam volna. Csak hát az emberek... Aztán kezem után nyúlt, és összefonta ujjainkat, mire én meglepetten pislogtam kézfejeinkre. De ő mintha észre sem vette volna. Egyáltalán nem is zavarta, hogy megláthatnak így?
- Hunyd le a szemed – szólalt meg, mire furcsán néztem rá – Bízz bennem... Oké, tudom, hogy elég furcsa kérés tőlem, de ígérem, tökön rúghatsz, ha lelöklek a szakadékba.

Kitört belőlem a nevetés. Igencsak csábító ötlet volt. Bár akkor annyi lett volna bizonyos tevékenységeknek is... És már megint ilyenekre gondoltam. Oh, Tao lődd le magad. Mindenkinek sokkal jobb lesz! Fél szemmel láttam, ahogy Jongin elvörösödött. Nem tudtam, hogy a kijelentése miatt, vagy éppen a reakcióm miatt. De hihetetlenül édesnek találtam, ahogy zavarba jött. Végül sikerült lenyugtatnom magam, és megszorítottam a kezét biztatásként.
-Mehetünk – mondtam, aztán lehunytam szemeim. Furcsa volt, és kissé ijesztő, de Jongin meleg kezei biztosítékot adtak. Valamiért tudtam, hogy nem lenne képes ártani nekem. Furcsa volt a helyzet, de bíztam benne. Bíztam, mert amikor együtt voltunk is vigyázott rám. Figyelt, hogy ne fájjon annyira. Gyengéd volt, óvó és aggódó. Úgyhogy bőven kiérdemelte, hogy megbízzak benne. Legalábbis én így gondoltam. Lassan indultunk meg, és ahogy éreztem egy dombra másztunk fel. Megmosolyogtatott, ahogy Jongin minden egyes alkalommal szólt, ha volt valami előttem.

Aztán megtorpantunk, de én még nem nyitottam ki a szemeimet. Megvártam, még Jongin mondja. Hallottam a hullámok moraját, és éreztem a víz sós illatát, így ebből következettem, hogy a partra jöttünk. Már így is csodálatosnak gondoltam a látványt. Aztán Jongin szólt, hogy kinyithatom a szemeim, miközben megszorította a kezem, én pedig megtettem. Elképedve néztem az eget, melyet tökéletesen lehetett látni, aztán a tengert, melyen a csillagok apró pontokként tükröződtek vissza. Egyszerűen elképesztő volt. Elmosolyodtam, és Jonginra pillantottam. Meg akartam csókolni. Érezni akartam teste melegét, érintéseit és édes ajkait.
-Köszönöm – suttogtam hálásan, miközben éreztem, hogy néhány könnycsepp gyűlik a szemembe. Gyorsan lesütöttem a fejem, mert nem akartam, hogy sírni lásson. Állam alá nyúlva kényszerített, hogy ránézzek. Elmosolyodott, közelebb lépett hozzám és ajkait az enyémekre nyomta. Én pedig mohón kaptam ajkaira, miközben szabad kezemet arcára simítottam.